Hideg téli délután volt a múlt héten, amikor a tanyán megetetve a kopókat, Attila barátom kutyáinak is vittem éttermi maradékot, s tőle, az ő ócsai tanyájáról hazafele, Pestre az út a már egy levelemben emlegetett alsópakonyi birkalegelőn keresztül vezetett.
Kopót erdőben nem futtatok, csak nyáron, délben, mert nincs szükség a vadak zaklatására, a kopónak se, akinek a munkája a vaddisznóhajtás, hogy rászokjon a tiltott őzre. És arra se, hogy a vadállomány védelmében egy vadásznak, akár jogosan is, elsüljön a kezében a puska. A pakonyi birkalegelő azonban, ha nincs a nyáj rajta, mint most a hóban, kiváló kopófuttató, levezeti feles energiájukat. És vadat rajta sose láttam, mióta, évek óta, arra járok. Nem véletlen, az erdő sokkal zöldebb terület.
Kiértünk hát az akácosból, kitárult a Szuzukim előtt a hófödte kopár, néhol futóhomokos mező, közepén a kiserdővel, mellette az almáskert kerítése. Alkony és Cerbera az anyósülésen ülve- mert hátul a kutyakaja van mindig-, már alig várta, hogy nyissam a vezető felőli ajtót, és a két kutya rajtam keresztül, vigyázva, ne nagyon lépjenek rám, ugrott ki a kocsiból, s teli pofával vigyorogva vágtázott a tizenöt centis friss hóban. Indultam utánuk, felvéve az autóval a tempót, ahogy szoktuk, rutinjuk van már az autó melletti futásban, dudára jönnek, s nem lépnek a kerekek elé.
Késő délután volt már, szürkülni kezdett, amikor beváltott a két eb a kiserdőbe. Haladtam tovább, majd jönnek, siettem, s úgy tűnt, igazam is lesz, az almás sarkán járva láttam, Cerbera kiszalad az erdőből, jön a kocsinyomon. A magaslaton megvártam, beugrott, vigyorgott.
Vártam egy kicsit, dudáltam, de Alkony sehol. Biztos talált valamit-mérgelődtem, birkaürüléket vagy döglött egeret, visszamegyek, megfogom a büdösen, elpáholom, sietnék.
Nem mertem ott helyben megfordulni, friss volt a hó, csak egy nyom vezetett rajta, megcsúszom, még várhatok a mentésre is. Elgurultam hát az Alsópakonyba vivő betonig, ott fordultam biztonságosan. Visszafele Cerbera újra futott mellettem, de mire a kiserdőhöz értem, Alkony köddé vált. Nem hallottam sipítását, tehát nem hajtott valami ki tudja, hogy odakerült vadat, de híre-hamva sem volt, se dudára, se hívásra nem reagált. Cerbera se ment utána, kis szaglászás után visszajött az autóhoz.
Közben besötétedett. Elgurultam vagy kétszer Attiláék erdője és a pakonyi bejáró között, múlt az idő, sötét volt, kemény fagy, benzinem kevés, sokat gurujkázok itt, még az első kútig se jutok el…
Otthagytam hát a köddé vált ebet, s hazamentem. Másnap reggel szolgálatba kellett menjek, aggódtam, mi lesz az ebbel két napig.
A kopókra alapvetően az jellemző, hogy egy-egy vad után, vagy friss nyomon, a vaddisznóskertben és a vadászatokon el-el mennek, akár öt-tíz kilométerre is. De ha nem csattog a foguk fél centire az őz hátulső fertályától, félóra múlva vissza kellene jönnie az ebnek oda, ahonnan elindult, a saját nyomát követve, vagy az autó-dudára a kocsihoz, ismert területen, mint itt.
Nagyon fontos tenyésztési szempont is ez. Hiszen az a kopó, amelyik önállósodik ismeretlen területen, nem a saját nyomán megy vissza, hanem megpróbálja kitalálni, merre is mehetett a gazda, az pár hajtás után már meg se lesz. S ha elveszik, nem szaporodik, helyesen, mert azt az önfejűséget, a nem kommunikációt, nem a gazdira figyelést nem örökíti így kölykeibe. És amelyik kopó egy elveszésből nem tanul, nem is igazán jó sokat elletni…
Nem az első eset, hogy otthagyok egy kutyát, mert nem jön vissza. Cefet töltötte az éjszakát pár éve Albertirsa külterületén egyszer az esőben.
Még rossz Zsigulim volt, és Pestre őrszolgálatba a tanyáról úgy jártam, hogy az autót, takarékosságból, otthagytam Pilisen a vasútállomáson. Vonatoztunk az aktuálisan velem jövő két kopóval, de előtte elmentünk kutykajáért általában Albertirsára a pulykavágóhídra. Onnan hajtottam azon az őszi napon is a pilisi állomás fele, Cefet és egy másik eb futott a kocsi mellett, amikor Cefet nagy nyiffanással lefalcolt oldalra, ha jól hallottam, egy macska után. Vártam, dudáltam, de semmi. A vonatindulás közelgett, be kellett érjek szolgálatba. Mentem egy kutyával dolgozni, röhögtek is rajtam a kollegák…
Akkor egész éjszaka szakadt az eső.
Másnap reggel, amikor a vonatról leszálltunk, beültünk a Zsigába, s visszamentünk oda, ahol Cefet lelépett, a homokos, esőáztatta földúton tökéletesen látszottak a kutyanyomok. Cefet miután kihajtotta magát, a kocsi után ment, egészen Pilis első házaiig, miután ott nem talált, visszaügetett oda, az irsai határba, ahol elindult a macska után. Nem keresett többször, nem kanyargott a nyoma ide-oda, csak elment, megnézett, nem vártam meg, oszt visszatért oda, ahova a rendes kopónak kell, a nyom kezdetére.
Amikor odaértünk, egyetlen duda, egy szó kellett, s Cefet szaladt hozzánk. Örült, de nem volt kétségbeesve. Tudta, jövök. És száraz volt, kipihent, az esős éjszaka ellenére, nem aggódott, talált valami jó kuckót, s bebújt aludni.
Most, hogy Alkonyt otthagytam a fagyos sötét mezőn, sokkal jobban aggódtam. A benzinem miatt, s amiatt, másnap 24 órára megyek szoliba, s nem tudom keresni, s azért az őzek közel vannak, pár kilométer, meg se kottyan egy unatkozó kopónak, ha másnapra otthagyom…S járnak arra az ócsai vadászok…
Így szolgálat előtt, tele tankkal, nagyon hajnalban visszakerültem Pakony fele, végigkiabáltam az almás mellett a kiserdőt és a legelőt, de semmi, csak sötét és fagy.
Délutánba hajlott az idő, azon merengtem a bódémban, mit csinálhat a lelépett kutya, Cerberának sem volt kedve egész nap járőrözni, amikor csörgött a telefonom. Attila volt, azt mondta, ott ül az Alkony a kiserdő sarkánál, s indult megnézni őket, amikor épp arra mentek most autóval, de amint szólt neki, visszaszaladt, nem tudja megfogni.
Mennem kéne érte.
Felhívom a kollegámat, aki pesti, vajon mit csinál épp, hátha be tudna jönni két órára leváltani…Szerencsém van, Misi rendes, ráért, s szereti a kutyáimat.
Egy óra múlva ott szalad a Cerbera a Szuzikim mellett újra a havon az alsópakonyi birkalegelőn, s lám, a kiserdő felől egy fekete folt vágódik elénk, porzik a hó a nyomában, közelebb érve szagot fog Alkony, s csak nyüszít, nyüszít örömében.