Dőlnek a fák a tavaszi-nyáreleji irdatlan mértékű esőzések miatt a Pilisben. Mondta ezt vagy másfél hónapja a rádióban a Pilisi Parkerdő illetékese, meg azt, hogy veszélyes odamenni. Kedvesemnek is gyulladt volt a térdízülete, így megvártuk, míg a gyulladás lemegy, meg a szárazság járhatóvá teszi a hegyi ösvényeket. Július 11-én indultunk neki legújabb túránknak Pilisszentlászlóról Visegrád felé, velünk Iriske, az idős fekete keverék kutya és Cefet, a parasztmenyecske-fenekű erdélyi kopó. Kristályosan átlátszó vizű patak mellett, a Szent László-völgy és az Apát-kúti-völgy határán elterelődött patakmedren és a völgyre dőlt fákon, mint akadálypályán átmászva vitt az utunk. Fitneszes tempóban, mert megállni nem lehetett, nappal is szúnyogok százai ugrottak ránk azonnal. A gyönyörű táj, a finom ízű patakvíz és a kabócák kórusa azonban kárpótolt a csípésekért.
Ez a túra arról lesz sokáig emlékezetes, hogy már a legelején eltévedtünk. Nem volt egyértelmű a térkép, vagy én vagyok kissé vaksi, de a Pilisszentlászlón, a patikával szembeni szelektív hulladékgyűjtők melletti árnyékban leparkolva, kicuccolva, nem találtuk az oszlopon a piros csíkot, a turistajelzést, amin nekünk menni kell Visegrádnak. A térképen úgy tűnt, a patika utcája megy jó irányba, nem a Pap-rét felé vivő kék csík, így arra mentünk. A faluszéli játszótérre érve már láttuk, az irány jó, csak a patak túlsó partjára kéne kerülnünk, de lemenve a patakhoz, azt tapasztaltuk, a túlparton a magánházak udvara egészen a vízig nyúlik. Az innensőn meg valaki ácsolt árnyékszéke állt a hűvösben. A rétre visszatérve Péter felfedezte, megy tovább egy ösvény, – inkább a gazos mező, mint a házak közti beton – jelentette ki, s indult előre, majd csak valahol át tudunk kelni a patakon. A kertek végében a mező tele volt magas fűvel, gyomnövénnyel és vadvirággal, rengeteg lila harangvirág ringatózott az épp csak sóhajtásnyi szellőben, furcsa, egymáshoz nem érő, néhol kerített, de műveletlen, csak kaszált zártkerteket került meg az ösvény, majd végleg kerítésbe ütközve, éles jobbkanyarral lement a már messzebb csobogó patakhoz. Ott tényleg át tudtunk kelni. A falu végére értünk és megtaláltuk a piros csíkunkat.
A kutyák fürödtek, mi is levizeztük magunkat, s mentünk tovább.
A Pilisszentlászlóról kifele vivő földút először gépkocsival járhatónak tűnt, terepjáróval bizonyosan (hülye autós azt nézi még gyalogosan is), de azután sárga vizes agyaggá változott a talaj, és életem legmélyebb, fél méter mély keréknyomát sikerült lefényképeznem. Szóval, ide nem jöttünk volna be az Unókával…
Haladtunk északnak, mélyült a Szent László-völgy. Néha beton terasz-darabokat láttunk a mélyben, de nem tudtuk azonosítani, honnan szakadtak le.
Az út kanyargott, hol egyik, hol másik oldalán vezetett az Apát-kúti pataknak. Volt olyan rész, ahol a patak egyik oldalán érintetlen maradt az ár és özönvíz ellenére a fából ácsolt pihenő asztala és padjai, a szalonnasütő köveivel együtt, míg pár méterrel arrébb a túlparton a patak eredeti medrét elhagyva, hatalmas ívet írt, a nyáreleji ár kimélyítette medrét a puhább kőzetben, s az alámosás következtében, több ma is élő fával együtt, leszakadt a partfala.
Máshol szintén érintetlen pihenő a Vadas-oldal aljában, kissé feljebb, a túlpartra dőlt fa gyökerét kerüli a patak, új medret építve.
Alig esett kár az erdőben, túloztak volna az illetékesek? – gondoltam ezen a szakaszon, amikor egy jóval idősebb, a túlpartról a mi menetirány szerinti bal partunkra átdőlt fa ágaihoz érkeztünk. Ekkor jött szembe velünk egy kerékpáros csapat, kézben, hón alatt, adogatva és az ágak között bújtatva a járgányokat, mászva és hasalva haladva a patakmederből ösvény felé, hogy átjussanak a kidőlt fán.
– Van még felfele járhatatlan rész? -kérdezték. – Nincs, jól járható az ösvény- mondtuk. Fellélegeztek. – Mért, Visegrád fele járhatatlan?-kérdeztünk vissza. – Biciklivel nehéz, de gyalog át lehet jutni -válaszolták.
A patak a mély völgyében folyt a Duna felé, a turistaösvény a part oldalában haladt. Volt, hogy vizes, sáros avarral borított szakaszokon jártunk, a völgy oldalában gyengevizű források bukkantak a felszínre, mocsárrá áztatva az ösvényt, s csordogáltak le, hogy az Apát-kúti patak a Dunába vigye az ő vizüket is.
A bringások, a kerékpárcipelés nehézségeivel karjukban, csak kissé túlozták el völgy távolabbi állapotát. Járhatatlan, esetleg veszélyes rész az ösvényen nem volt, de kúszni, mászni, patakon a köveken átlábalni bizony kellett, kész akadálypálya vált a gyalogos túrából. A kutyák is élvezték, intelligenciájukat fejlesztette, hogy nekik kellett a számukra leginkább járható útvonalakat megkeresni.
Ittunk az Alpár-, majd a szépen kiépített Kaán Károly-forrásból, nagyjából addig lehet lentről, Visegrád felől, a Pilisi Parkerdő tiltó táblái ellenére autóval eljutni. Mert az utat szikladarabokkal s tiltó táblával lezárták ugyan, de az út mellett vezető, betonozott, híd nélküli híd-aljnak tűnő, autó szélességű átjárón simán közlekedett mindenki, este egy platós terepjáró flakonok tömegével vízért ment a Kaán-forráshoz.
A Kaán-forrás után találkoztunk az időjárás legkomolyabb kártételével, illetve, csak a nyomaival. Leszakadt a betonozott út egy része, a patakmederben az ár által meg- és kidöntött, majd kényszerűségből kivágott hatalmas fák csonkjai világítottak sárgán, jónéhány nagy törzs az út szélére félrehúzva feldarabolásra várt, a faanyag egy része sarangba rakva száradt.
Elhaladtunk az Apátkúti vadászház mellett, ahol meglepetésemre egy idősebb erdélyi kopó szuka őrizte a területet néhány szálkás tacskóval, a kapu utáni, a halastavak felé eső kerítetlen részen ki nem menve. Kíváncsi lettem volna, alkonyat után, amikor hazamennek a turisták, s turkálni kezdenek a vaddisznók, mennyire marad otthon…
Kiabáltam, volt mozgás is a házban, de senki nem jött ki az ugatásra.
A Füvészkert mellett a patak vörösben játszó sziklák közötti kanyonban fordult, előtte mesterséges vízesés.
Múlt az idő, kevéssé haladtunk, a betonon már fájt a lábunk, egyre idegesebb lettem. Igaz, 13 óra után értünk a túra kiindulási pontjára (mi, a már megszokott délutános műszak), mégis, előbb kéne már lennünk a tervezett útvonalon, hiszen Visegrádot felülről megkerülve, az egyetlen másik Pilisszentlászló felé visszavivő útvonalon, a Királyok útján terveztük a visszatérést, és ahhoz képest még félúton sem voltunk. Már este fél hat volt. – Megint sötétben mászunk hegyet és megint nem hoztunk zseblámpát – mérgelődtem, és nyomtam volna a tempót, amikor Péter ismét letért az útról.
Magamban puffogva álldogáltam fent a betonon.
Péter lentről közvetítette, milyen csodás élményről maradok le, hívott, én ráztam a fejem, idegesen a telefonomat, mint órát mutogattam. Nem zavartatta magát. Alaposan körbenézett. Lassan elcsitult a mérgem, végül is nincs katasztrófa, ha ugyanarra megyünk vissza, és élményt, szépet gyűjteni jöttünk, nem futóbajnokságra. Kezdett érdekelni az az Ördögmalom vízesés, így lementem, mielőtt Péter feljött volna. Megcsodáltam az iszonyú keskeny vájatban átrohanó, feljebb széles patak fénytörésének szivárvány-színeit, fotóztam és kedvesemtől bocsánatot kértem, hogy kissé elrontottam a kedvét a morgással.
Visszamászva a betonra, megbeszéltük, mit tehetünk. Körbemenni már nem láttam értelmét, nem akartam sötétben mászni, és a térkép, a kilométerek, a szintvonalak meredeksége éjszakai túrát jelzett abba az irányba. Péter megjegyezte, azért nem sietett már velem, mert kezd fájni a lába, így egyértelmű lett a döntés, megyünk visszafele. Megfordulva a Telgárthy-rét fölött csuda színeket öltöttek az alkonyati hegyek.
Hamarabb megszabadultunk a lábfájdító betontól, mint gondoltuk, mint éreztük idefele.
A Kaán-forrásnál pont a vízért jövők foglalták el a csövet, ezer flakonnal, így továbbmentünk. Az ösvénybe fakadó források után, ahol az út leér újra közvetlenül a patak partjára, álltunk meg, lemosni magunkról a sós izzadtságot, bevizezni arcunk. Cefet kihasználta a pár percnyi pihenőt, mint a vaddisznóhajtásokban regenerálják magukat a kopók a hajtósor állása, zsigerelés közben, s már aludt is a köveken elterülve.
Nem sokáig álltunk, mert megint jöttek a szúnyogok.
Valahogy visszafele, talán mert már ismertük az utat, mert nem fényképeztem, sötét volt hozzá, vagy mert most már tempót mentünk, sokkal hamarabb értünk Pilisszentlászlóra, mint gondoltuk. Este nyolckor a piros csíkon, az utcán sétáltunk be, több helyi lakos ült a háza előtt a padon, szomszédjával beszélgetve, a kutyák ugattak, a macskák menekültek, s néhány munkából hazatérő autós majd elütött bennünket, nem szokta meg, hogy kutyákkal sétálnak a faluvégi úttesten.
A szelektívnél álló Unóka melleti fűbe rogytunk le, levettük a túrabakancsunkat, s csak ültünk. A kutyák feküdtek. Nem bírtunk felállni.
Végül összekaptuk magunkat, beültünk a kocsiba, s Pest fele, az M0-ás, a Megyeri híd melletti budakalászi Omszki tó kiürült szabadstrandján még egy esti hűsítő csobbanásra is volt időnk.
Utóirat
Nem hagyott nyugodni az a kopó az Apátkúti vadászháznál. Kiderítettem, a Pilisi Parkerdő Visegrádi Erdészete a tulajdonosa a vadászháznak, a Parkerdőnek megtaláltam a neten a drótpostáját, emilt írtam hát nekik a kopó-problémámmal. Két nap múlva választ kaptam. Az Apátkúti vadászház gondnoka, a kopó tulajdonosa, miután nincs internete, a Parkerdő munkatársán keresztül üzent vissza. A kutya pedig az én tenyészetemben született, fiatal korában gazdához került eb, az Újhold.
(A túra összes fényképét a következő linken tudod megnézni: