Kékestető és az oda vezető túra útvonalak csodaszépek, de ha már megyünk, ne egyfelé menjünk rendszeresen. Nézzünk mindig más és más tájakat, így klassz kikapcsolódás a kutyás túra számunkra. Péter érvei a Mátra mellett legyőzhetetlennek bizonyulnak, itt nemigen lőnek sem emberre, sem kutyára, és évek óta kullancsot sem találtunk sem emberben, sem kutyában. Így a Mátra, de annak északi része mellett döntöttünk szeptember 5-én reggel.
A Megannal csodaszép erdei útvonalon autóztunk az eljövendő gyaloglás kiindulópontja felé, Pásztón, Hasznoson keresztül, amikor az út mellett jobbról kopár domboldal, de a szemközti hegyekre gyönyörű kilátás tárult elénk. Megálltunk hát az ismeretterjesztő táblánál.
Az Egererdő Zrt. Mátrafüredi Erdészete arról tájékoztatott bennünket, hogy a Pelyhes-réti erdőfelújítást látjuk előttünk a völgy felé hajló kopárban, ahol 2005-ben tarvágással kitermelték az uralkodó fafajtává vált rossz minőségű gyertyánokat, és nem látván más lehetőséget az erdőfelújításra, lucfenyő csemetéket telepítettek. A táblán képeket is láthattunk a régi, majd a jövendő erdőről, információs telefonszámmal. A kilátás elemzését a szemközti hegycsúcsok megnevezésével segítették elő. Az erdőlátogatás szabályairól is tájékoztatást kaptunk, egy sóhajtással vettük tudomásul, hogy itt nem kötelező a póráz az ebekre, mint oly sok helyütt, de a gazdájától 200 méternél messzebb távolodó vagy a vadat hajtó kutyát kilőhetik.
Elvetélt kísérletet tettem arra, hogy a fényképen is láthatóvá tegyem a pindurka s messze levő fejlődő lucokat meg a hegycsúcsokat, s már indultunk tovább az autó parkolóhelyére, Gallyatető felé, Mátraszentistvánra.
A kis faluba, régi nevén Horna (Felső) Hutára beérve a Vidróczki csárdával szembeni Gyopár Vendégház előtt parkoltunk le, mert itt keresztezi egymást a két útvonal, ahol megyünk, meg ahol jövünk viszafelé kör-sétánk során. Az épület felújított faszerkezetén az idén oly kevésszer látott, védett fecskefészkeket örökítettem meg.
A kutyákat kivettük a kocsiból, megvártuk, míg a Vidróczki kíváncsi macskája arrébb vonul, s pórázon, a zöld kereszt jelzésen indultunk a falu széle, a sífelvonó felé.
Az előző Mátra-túránk tapasztalata alapján – amikor is Cefet megint nem ért fel Kékestetőre, mert leléptek hajtani-. a kopókat, Banyát és Zentát flex pórázon terveztük végig vinni, hogy mászni is tudjunk, de ne falcolhassanak le.
Kiértünk a házak közül, az Alsó-rétre, melegen sütött az őszi nap, köves úton, a sípálya dombján mentünk a keresztben húzódó felvonó felé, lábunkkal tapintva nyárra földre eresztett drótkötelét. A kopókat elengedtük, hagy vécézzenek.
Ekkor a felvonóoszlop utáni bokor mellett jobbra ugrott Banya, Zenta csörtetett utána, a mezei gazban valami világos folt villant, síró-nyivákoló hang, csontropogás…A francba! Valamit nyuvasztanak a kopók!
Robogok oda, jöttömre eresztenek a vadászebek, látom, valami világoskék jószág, nagy lelapított tapsi fülei vannak, nem macska. Körülnézek, hogy kerül egy nyúl vagy száz méterre a házaktól, a nagy szabad mezőre, de nem sokat morfondírozhatok rajta, mert hangok hallatszanak a falu felől.
Tűnjünk innen, nehogy vadorzáson kapják a kutyákat!
Kopók flexre, majd vécéznek úgy, spuri tovább, mi ott se jártunk.
A zöld kereszten haladva a fák között bearanyló napsugarak által tarka foltossá színeződött erdőben, a Huta patak mentén, már látjuk, ezen a részen több kárt tett a sok idei eső, mint Kékestető környékén. Banya kihasználja a fürdési lehetőséget, mindjárt bele is megy a patakba.
Hutahelyre érve lefényképezem az 1700-as években készült, nemrég restaurált Almássy-féle belső (felső) üveghutát, benne a modern turisták otthagyta szemetet, s beleolvasok az ismeretterjesztő tábla szövegébe.
A zöld négyszögön megyünk tovább a Felső-Mátra csodaszép részén, a Csörgő-patak völgyében, az egykori malomárokban. A patak jobb oldalán, ha nem nézném a térképet, fel sem tűnne az eddig megszokottnál alig több, összegyűlt mohos kődarab, az egykori Csörgőmalom romja. Később az Ágasvári Oldalban halad az út, elhagyja ideiglenesen a patak völgyét, a térkép szerint kicsit feljebb lenne Gyula barlangja, de se jelzést, se ösvényt nem látunk arrafele. Sok érdekes gombát, így korallgombát is fényképezek, s egy köves lejtőt, ahol a nem kedvező talajviszonyok ellenére mégis, ritka módon többféle gombatelep kapaszkodott meg, talán a szivárgó vízből helyben maradt spórákból növekedve.
A zöld négyszögről egy kicsit továbbmenve a zöld-piros csíkon, majd leereszkedve a meredeken az erdőben, jutottunk el a Csörgő-lyukhoz, ami egy barlang, már amennyit látunk belőle a díszes vas-ajtó mögött.
A piros-zöld csíkon tovább ereszkedve jutunk el a Vándor-forráshoz. A forrástól indult valaha az egyik, kissé veszélyes, a szurdok peremén haladó turistaút a Csörgő szurdokba, de ezt a jelet lefestették. Az általunk használt kb. 2006-os Cartographia kiadta Mátra térkép szerint a természetvédelem szüntette meg az utat. Okát nem tudjuk. A táj védelme is lehet, a balesetveszélyessége is…
Így a Csörgő szurdokba a patak völgyéből, a piros csíkról viszafelé jutottunk fel. Időnként át kellett mászni a patak főlé dőlt fákon, a víz alatt kék színű kőlemezeken folyt a víz.
Péter ide, a Csörgő szurdokba akart feltétlenül elhozni engem. Amikor utoljára erre járt, de a 2006-os térképünk fényképe szerint is, a Csörgő szurdokban egy hatalmas, a fejünk és a Csörgő-patak fölé tornyosuló szikla, mint kapu zárta el majdnem teljesen az égboltot, szűk kanyonná változtatva a patakvölgyet.
Sajnos mára ezek a sziklák leomlottak, ugrásra, vésésre, kerülésre kényszerítve a hegyi vízfolyást. A kanyon jelleg odalett, de így is tiszteletet sugároz a természet.
Hűvös szellő járt e völgyben. Amikor leültünk a kövekre, hogy megegyük szendvicseinket, fel kellett vennünk a pulóvert is.
A szurdok után visszafelé, s tovább lefelé megyünk a patakvölgyben, a piros csíkon, majd elérve a Kétvár-közti patakot, a piros kereszten jobbra, északnak fordultunk Ágasvár irányába.
A térkép utunkat metsző szintvonalaiból sejtettük, izzadni fogunk, nem kevés mászás vár ránk. Amikor elértük a piros és zöld csíkot újra, már az emelkedő nagyobbik részén túl voltunk. Megörökítettem a vastag törzsű tölgyet, amin az összes turistajelzés megtaláltuk. Péter megjegyezte, hogy itt minden út az Ágasvári Turistaházhoz vezet, és már nincs olyan sok hátra…
Felértünk. A turistaház előtti réten épp hatalmas távcsöveket állítottak fel a talán nem amatőr csillagászok, valami érdekes éjszakai égi jelenség megfigyelésére készülve. A presszóban a vaskandallóban lobogott a tűz, jól esett megmelegedni. A kapucsinót kint, egy napos padon fogyasztottuk, míg a kopók pórázra kötve a szolgálati lakás előtt rosszalkodó sziámi kinézetű kismacskákat stírölték.
A presszó mellett vezetett tovább a kék háromszöggel jelölt út be az erdőbe, magához az Ágasvárhoz.
Az erdő előtt még természetvédelmi tábla hirdette a terület fokozott védettségét, oszloprúdjára a tiltott tevékenységek képjeleit rakták fel, de ezek egy részét valaki egy jól irányzott, magas ívű karate-rugással lenullázta.
A meredek folytatódott. Különleges lépcsők, vízszintesen növő, a talajt épp csak megtartó gyökereken lépkedtünk fölfelé. Sziklák alkották később a további emelkedő lépcsőfokait, mi csak másztunk meg lihegtünk. Egyszer egy keresztbe dőlt fán, mint padon sikerült megpihennünk. Végül a fejünk fölött feltűnt az Árpád-kori Ágasvár sziklatömbje. Péter megörökítette, hogy küzdök a két flexpórázzal mászás közben, majd a kopókat velem együtt a sziklán.
A vár pár négyzetméternyi füves tetejéről elláttunk majd Bátonyterenyéig, a Hasznosi víztározó félszigetét is sikerült beazonosítani. A késő délutáni napfény aranyszínűvé változtatta a napozva elalvó erdélyi kopók homokszínét, csillogóvá a feketéjüket.
A pihenő után a vár túloldalán ereszkedtünk le. Már nem ártott igyekeznünk, hiszen délben indulva megint esélyes volt, hogy sötétben végzünk a túrával.
Meredeken haladtunk lefelé, majd a keskeny gerincen. Észak felől fújt a hűvös szél. Egyszer csak zörgés majd trappolás hallatszott az északi meredek lejtő felől, a kopók indultak, mi engedtük őket a flexen valameddig, hátha látjuk, milyen állatok trappolnak lefelé Ágasváralja irányába. Sikerült a vagy harminc muflonból álló csapat lemaradóinak világos fenekét megpillantani…
Újabb kicsi emelkedő, pár szikla, ez már a vas-kori Ágasvár.
Már kezdett alkonyodni, amikor a Szamár-kőhöz érkeztünk, megint egy csodaszép északi panoráma, a Sztremina nevű hegyoldal alattunk. Ez már a kék csík, az Országos Kéktúra útvonala.
Kilépünk, fényképeim egyre elmosódottabbak a gyönge fényviszonyok miatt. Bár nem elég élesen, de sikerül piros fatörzseket rögzíteni, ahogy a lemenő égő napkorong tűz-színűvé változtatja törzsük egyes részeit. Vakuzni próbálok egy hagymás halványlila virágot, de fehérnek látszik a valószínűleg védett kikerics-féle növény. Éles lesz viszont a villantós képen egy törött természetvédelmi terület-tábla.
Beérünk Mátraszentistvánra. A vendégház előtt már csak a Megan alszik a sötétben. Ugat pár kutya, egy sárga tacsi keverék le is jön ellenőrizni, ki is mászkál ott a buszmegálló táján éjszaka. A kopó lányokról szagmintát véve távozik.
Beülünk a Meganba, de Zentát előre veszem, az anyósülés elé, lábhoz. Hiszen van még egy dolgunk, itt sutyiban, a már éjszakai álmát alvó kis mátrai faluban. A kopókfogta nyúl.
A sípálya felé gurulunk az autóval. A pálya zúzalékos útja előtt, egy buszfordulónak tűnő helyen megáll Péter, én megyek tovább a sötétben a sífelvonó felé a pórázra vett Zentával, nyúlkeresőben. A sötétben a faluből derengő lámpák hatására hatalmas szörnyeknek tűnnek az út melletti gyepen parkoló föld(hó)munkagépek.
Messzinek tűnik a sífelvonó oszlopa. Ott már csönd van, a mezőn a tücskök percegnek, a faluból már csak egy-egy halk vakkantás hallik ide ki. Egy házban égnek a lámpák félúton a falu és a sífelvonó között, amikor ellopakodunk mellette.
Az oszlop utáni bokorsorhoz érve Zenta szagot fog, befordul a mezőre, de már én is látom a gazban a világoskék “vadnyulat”, bundája világít a sötétben. Már merev, nem fér bele a nejlonzacskóba.
Az út vissza az autóhoz is sokáig tart. Az osonást nehezíti, hogy Zenta minden második lépésre rá akar fogni a szerinte őt illető zsákmányra.
Az autóhoz érve nyúl be az ülés mögé, rá a kabát.
Egy kutya fel-fel vakkantása és álmos csend kísér ki bennünket Mátraszentistvánról.
Vajon honnan szökött és vált vaddá ez a szegény világoskék házinyúl?
A fatelepítéses Pehely-rét előtt elautózva a szemközti hegyek falvainak világítása megállásra és fotózásra késztet.
Utóirat:
Hazaérve bevittem a nyulat, és megszemléltük. Hím állat volt, valószínűleg tenyészkan lehetett, aki elment a nagy szabad zöld mezőre sétálni.
Furcsa, bőrbetegségre utaló szagot árasztott, bőrdaganatnak tűnő csomók voltak a fülén, a heréin, azok ki is voltak fekélyesedve.
Myxomatózis.
E betegséget egy nyúlra specializálódott himlővírus okozza, amelyet a szűnyogok terjesztenek. Rendes gazdák oltják ellene a tenyész- és hobbi állatokat, hiszen ha megkapják a nyulak, nagy részüket tüdőgyulladás viszi el. A göbös forma sokszor gyógyul, a mi világoskék szököttünkben sem volt tüdőprobléma. Viszont a sok szúnyogot kikeltető nedves időjárásban ez kopófogak között lelkét kilehelő jószág maga volt a vírustartó fertőző góc.
Amikor a bundájából kifordított testet daraboltam, majd magas hőfokon főztem, hogy a hőérzékeny myxomatózis-vírusok, amik emberre és kutyára egyébként sem ártalmasak, bizonyosan elpusztuljanak, sőt, miközben a finomra sikerült nyúlpörköltet ettük, végig tudatában voltam a többi mátraszentistváni házi- és vadnyúl védelmében kifejtett áldásos tevékenységemnek.
Így vált hát az orvnyulászat kiemelkedő természetvédelmi tetté a kopók és egy fertőzött világoskék “vadnyúl” jóvoltából.
A túra képeinek fotóalbumát itt találod: