Előző nap találtam az egészet ki. Meghalt Fúria, egyik legértékesebb kopólányom, és nagyon elegem volt mindenből. Ilyenkor pedig tojni kell a világra, a muszájokra és a kötelességekre, s ki kell menni a szabadba. Így szombaton, munkanapon, tudva, vasárnap is szép idő lesz, felraktam pár közösségi oldalra, hogy megyünk túrázni, s aki akar, jöjjön velünk.
Vasárnap reggel viszont alig bírtam kinyitni a szemem. Fájt ha kinyitottam, fájt ha becsuktam, könnyezett és égett. Összeszedtem egy jó kis kötőhártya-gyulladást.
Péter aggódva kérdezte, nem lenne jobb, ha itthon maradnánk? Meghirdettem a túrát, menni kell-motyogtam szemfájva és bőgve. Rájöttem, a jobb szemem avétos, de azt nem tudom kacsintva nyitva tartani, csak a balt, sok gyerekkori kötőhártya-gyulladásból megtanulva. Így be kell kötni a jobb, fájó szememet, hogy csukva maradjon és nyugodtan nézhessek a nem fájó ballal.
Nosza, előszedtünk kendőt, abroszt, kötszert, de nem sikerült sehogyan sem Jumurjack-Ritát gyártanunk. Vagy egyik szememre sem láttam, vagy beleragadt a fásli a lófarkamba, vagy lecsúszott. Végül, Rita kötés nélkül, szemfájva és hisztizve, Péter (vak)vezetésével indultunk el, jó későn, Pilisszentlélek felé.
Látni alig láttam, folyt a könnyem, de kénytelen voltam én térképet nézni, és kitalálni, hogyan visz be az út Dobogókő előtt elkanyarodva, a már Esztergomhoz tartozó Pilisszentlélekre hátulról. Átgurulva félig a falun, keskeny betonúton balra, hegynek tartottunk, a pálos kolostor maradványai mellett sok autó állt, de kutya egy darab se, utána jött a sorompó. Fel volt állítva, előtte parkolt egy szabálykövető autó. A sorompón behajtani tilos tábla. Gondolkodtunk, továbbmenjünk-e. Ott, a sorompó előtt csak félig az úton lehetett volna parkolni, nem jó. Péter végül is úgy döntött, nem önálló kresztáblát lát, külön oszlopon, hanem a sorompó részét, ami akkor érvényes, ha a sorompó le van engedve. Így továbbgurultunk. A sorompó mögött parkoló, egy autó a sok-sok üres helyen, majd kanyargott tovább a keskeny beton, amit a turistatérképen fehér vonal jelzett. Egy városi ruhában, két kis ebbel sétáló lánnyal találkoztunk, megálltunk, kihajolva kérdeztem, a kutyás túrára jön-e, de rázta a fejét.
A Hoffmann-fogadó előtt vastag avarszőnyeg borította a kihalt parkolót, a ház lakottnak, de csak rendelésre működőnek tűnt. Kutyás túratársak sehol, de végül is már elmúlt fél 12, s én 11-re hirdettem a kirándulást…
Nézem, nézem a fogadót, és rádöbbenek, valamikor már jártam itt, szálltam meg itt pár napra, szerettük egymást egy réges-régi kedvessel, a kilencvenes évek legelején, télen, s csudafinom szarvassültet ettem áfonyával és barnamártással…Mikor a térképen erre a helyre, mint autóval megközelíthető, jó indulópontra böktem, nem gondoltam, hogy félig elfeledett emlékeket idézek itt fel…
Gyalogos, túrabotos pár csörög felénk az avarban, s kanyarodnak el jobbra a mi útvonalunkon. Én még lefényképezem cipőcsere után a fogadót, meg Maskarát, aki kerítésen keresztül játszik a helyi snauzerrel, majd elindulunk.
Sárga, barna, vörös színű tobzódással, csillogó napsütéssel fogad az erdő. Egyre kevésbé folyik a könnyem, egyre tisztábban látok, nagyokat szívok a friss levegőből és boldog vagyok. Megveregetem saját vállamat, szuper utat találtam a Rám-ba, semmi turista-had, semmi kaka-hegyek, mint két éve Dobogókő felől.
( a régi blogbejegyzést a gusztustalan ösvényről itt találod: http://www.neveletleneb.hu/kutyaval-a-ram-szakadekba-a-belsar-osveny-menten/ )
Kirándulótársak, azon a kollegák, akik otthon intézik a nagydolgukat, nem az erdőn, gyertek Ti is legközelebb erre!
Alig párszáz méterrel a Hoffmann-fogadó felett, finom forrásra bukkanunk, a Hoffmann-kút vizét a kopók is megkóstolják. Mellette mini vízmű, gondolom, a fogadó vízellátását a forrásból, így, gyűjtve és csövön levezetve oldották meg.
A kút melletti pihenőből elindulnak előttünk a fogadónál előző turisták, ők gyorsabbak, majd mi is mászunk az enyhe emelkedőn tovább. Lihegünk, kondink még mindig semmi, de azért nem halni bele.
Emelkedik szépen lassan az út a Szakó-nyereg felé. Néha azt gondolom, már fent vagyunk, hűvös, erős szél veteti fel velem a széldzsekit, de még nem, még jön egy tényleg kaptató a nyeregi útelágazásokig.
A piros csík itt megy jobbra fel, meredeken Dobogókőnek, fiatalok haladnak rajta, balra, lefele a piros elmegy a Dunakanyarba, Dömösnek. Balra meredeken fel, fel a Szakó hegyre, majd északra, Pilismarótnak tart a zöld csík. Mi lefele megyünk szintén a zöld csíkon, Árpádvár, a Három-forrás vidéke, a Rám-szakadék irányába.
A Rám-szakadék balesetveszélyes üzem, azért arra kéri a Pilisi Parkerdő Igazgatósága a turistákat, hogy főleg hétvégén és ünnepnapokon a szakadékban északról, felfele mászva közlekedjenek, s lefele a sárga csíkot, a Lukács-árokban kanyargó turistautat használják.
A Szakó-nyeregtől mi addig terveztük a zöld csíkon haladást, míg bele nem érünk a balra kanyarodó sárga jelbe. Terveztük. Csakhogy a sárga jel nem akart elénk jönni, ahogy a térkép alapján kellett volna.
Csodaszép völgyben jártunk, kidőlt hatalmas bükkfákon másztunk át. Az avar alatt bujkáló patakon átkelve sziszegtünk a túloldali meredeket látva, aminek megtételét az ösvényre dőlt fák is nehezítettek. Ekkor a meredek félútján, egy dőlt fa mögül komoly túraruhában gyalogoló idősebb, szikár férfi bukkant fel. Látta, kicsit bizonytalankodunk, megkérdezte, segíthet-e, de mi épp megláttuk a hatalmas kidőlt bükkön a mi zöld csíkunkat, így azt válaszoltuk, hogy nem, köszönjük. Mint kiderült, jobban figyelhettünk volna rá.
Mindenesetre másztunk és másztunk, kifulladva értünk fel egy tetőre, ahol egy autóval is járható, balra kanyarodó, kétnyomos földutat találtunk, de sárga csíkot nem. Én mentem tovább, keresve a mi jelünket, de Péter visszahívott. Túlmentünk a sárgán-mutatja kedvesem a térképet. A sárga a meredek alján megy, maximum féloldalban, mert utána csatlakozik bele a Lukács-árokba.
Feleslegesen másztunk fel-konstatáltam. De hol nem vettük észre a jelet? A segítőkész férfinél-válaszolt Péter. Ő azon jöhetett, csak kidőlt fától nem vettük észre, és nem is gondolkodtunk el rajta, ő honnan és hova tarthatott. De már ne menjünk vissza, ez a térképen fehér csíkkal jelzett földút pont arra visz, amerre mennünk kell.
Sétáltunk az úton, egy ideig jó is volt, de aztán elkanyarodott jobbra, nekünk meg továbbra is lent, a völgyben, és egyenesen kellett volna haladnunk, így hát Péter a leereszkedés mellett döntött.
Nem volt egyszerű, meredek, avartól, hullott gallyaktól csúszott a talaj a lábunk alatt, fától fáig araszoltunk, de csak leértünk. Út nem látszott, jelzés sem, de valami ösvény-féle csak volt jobbra, párhuzamosan a patakkal, elindultunk. Az ösvény mentén egyszer csak kopott fehér, turista-jel alap tűnt fel egy fán, később még egy, arrébb már egy halvány sárga csík, mintha megszüntetett úton haladnánk, dehát az irány az jó…
Végül elérünk egy valódi sárga csíkhoz, amely megy tovább a Lukács-árok felé, de elmegy valahova jobbra fel, s sok turista jön és megy rajta. Úgy tűnik, a kerülőutat áthelyezték, a mi 2003-as térképünkhöz képest.
A Lukács-árok kanyargó patak, hajló hegyhátak között vezet, barátságos táj a zord sziklás Rám-hoz képest.
És már ott is voltunk a dömösi műút végi parkolóban, az ifjúsági táborhely mellett. Innen sóderes, szederbokrokkal szegélyezett út vitt a Rám-szakadék aljában lévő pihenőhelyre. Az asztalok foglaltak voltak, fiatalok ültek két kutyával, a labrador jött és ismerkedett a kopólányokkal, a malamutot pórázon tartották. Na, lehet, az én szervezésemre jöttek, csak nem győztek minket, a későket megvárni a Hoffmann-fogadónál-poénkodtam, de ez nem volt valószínű, mert ha engem nem is, a kopókat fel kellett volna, hogy ismerjék.
A patak mellett ültünk le egy almára, de hűvös volt, így hamar indultunk neki a szakadéknak.
Komoly és komolytalan túrázók hada mozgott fel és le mellettünk. Igen, lefele is, minden tábla ellenére, így sorba állás volt, meg egymás mellett elmászás néhány korlátnál, sokat rontva az élményen. De igazán sok fiatalnak a felkészületlenség ronthatott közérzetet, mert láttunk városi bőrcipőt, teniszcipőt ázni lábakon a latyakban és a lábunk alatt, között csobogó patakban. Még egy fehér csipkés blúz és egy öltönynadrág is mászott, kirándulónak gondolva magát!
A kopók ügyesen másztak a sziklákon, nem zavarta őket a patak. A problémát a három, emberek számára rozsdamentes korláttal és létrával segített szakasz jelentette.
Valaha Dorisom ilyenkor parancsra az ölembe ugrott, és onnan dobva őt, segítve az ugrását, jutottunk fel. Akkor még csak láncok voltak, a mai kiépítés mellett ez nem volt megvalósítható. Na meg kissé meghízott Zenta hatalmas feneke, több mint negyven kilója se tette megvalósíthatóvá.
Azt gondoltam, Péter megy elől, és hívja az ugribugri Maskarát, aki ha nekiugrik a patakmedernek, meg tudom tolni alulról. De Maskara nem ment Péter után, lent kereste a stabil lábtámasztékot. Zenta meg tőlem várta a hívást. Fordítva kellett csinálni, nekem hívni, Péternek tolni őket.
Elengedtük a többi fiatal kirándulót előre a létrán, s nekirugaszkodtunk a kutyaszállításnak. Én felmásztam, pórázt csatolva Zenta bőrnyakörvére, s hívtam, amikor ugrott, húztam felfele tovább, Péter meg tolta a fenekét. Maskara könnyebb volt, de kevésbé együttműködő.
Az utolsó létra volt a legnehezebb. Ott a kutyák nem találtak utat a létra mellett a sziklán folyó patakban sem, mert a szikla nemhogy függőleges, de homorú, ugorhatatlanul magas volt. Fel tudtak jönni viszont félútig, de a létra és a lábunk alatt, s onnan már a patakmeder sziklája járható volt, már ha ki mertek bújni a stabil, biztonságos állásból a létra alól, s teljesen ránk, a nyakörvükre bízva a felhúzásukat, mert onnan ugrani nem lehetett, s nekem a létrán állva kiemelni vagy tolni sem a kutyákat. Végül felvontattuk őket, ők kapaszkodtak, másztak a húzás közben, ahogy bírtak a patakban. Sikerült!
Vittem ugyan egy vastag hegymászó-vontatókötelet, ha nem megy sehogy, azt áthurkoljuk az ebek hasa alatt, s egyszerűen felemeljük őket, de nem volt rá szükség. Sikeres volt az a technika, amely a póráz és a bőrnyakörv húzását kombinálta a kutyák saját erőből mászásával.
A túra kutyás részének nehezén túljutván, a szemből, nem szabályosan túrázó fiatalok figyelmeztetésének “szenteltem” magam, de furcsálltam, hogy többen azt válaszolták, csodálkozva, hogy tényleg?
De nem sokáig gondolkoztam ezen, jött a földbe vájt baromi magas lépcsősor, és lihegve kijutottunk a fenti pihenőbe.
Lerogytam az egyik padra, s miután már kaptam levegőt, szétnéztem.
Nem volt véletlen, hogy sok kirándulónak újdonságot jelentett rájukszólásom, hogy nem szabad lefele mászni, körbemenve felfele kellene. Ugyanis a lenti pihenőben az út mellett álló, jól látható figyelmeztető tábla itt oldalt van, a szakadék bejárata mellett a Rám-ra figyelmeztető, nagyobb betűs kiírás elvonja a figyelmet. Ráadásul a pihenő és a tábla egy rövidebb útvonallal kikerülhető. Nem csoda, hogy fogalma sem volt sok kirándulónak, mennyire balesetveszélyes, amit csináltak. Bazi nagy, piros behajtani tilos táblákat kellett volna kirakni a szakadék felső bejárata mellé, s ott jelölni a Lukács-árok felé vivő kerülőutat.
Még egy csapat városiasan öltözött fiatalt eltereltünk a Lukács-árok felé, aztán a pihenőt, és az új sárga csíkot elhagyva hamarosan a már ismert, a Szakó-nyereg felé vivő zöld jelzésünknél jártunk.
Kicsit emelkedett a nyeregnek, de végre egyedül voltunk az erdővel, a nyereg után az autó, Pilisszentlélek felé menve elhagytuk a Rám-szakadék kirándulótömegét.
Sötétebben sárgállott, barnállott az avar, kevesebb volt már a fény, de most is csodaszép, jó illatú volt az utunk.
A Hoffmann-fogadóhoz érve már kigyúltak a lámpák, több autó érkezett, valami kisebb összejövetel lehetett. Egy eltévedt gyalogos turista-párnak a lámpa alá tartva mutatta meg a térképen Péter a helyes utat.
Gurultunk lefele, Pilisszentlélek fele a sötétedésben. A sorompó felhajtott behajtani tilos tábláját még lefényképeztem utoljára, mert addig kissé aggódtam, lecsukják előttünk, s ottragadunk az erdőben.
A pálos kolostor romjait a vaku és a telihold együtt segített megörökíteni esti kultúrprogramként.
A kirándulás összes képét itt nézheted meg: http://ramturakopokkal.kgyurkorita.fotoalbum.hu/