Szeretünk, Zorka!
Mindkettőnknek volt kutyás múltja, mikor úgy döntöttünk, kutya kell a házhoz.
Páromnak magyar vizslája volt, nekem pedig foxim. De több szempontot is figyelembe vettünk: most költöztünk kertes házba, tehát adott egy tényleg nagy kert, a kutyaház is meg volt már. Volt már itt egy talált kis tacskókeverék, aki kan, és mivel nem akartunk később vitákat, mindenképpen szuka kutyára gondoltunk. A másik fontos szempont, hogy kisbabát vártunk, ezért úgy szerettük volna, ha együtt nőnek fel: a gyerek és a kutya, és jó barátságban élnek egymás mellett. Az időzítés is fontos volt, terveink szerint kicsit előbb jöjjön a házhoz a négylábú, mint ahogy a gólya hozza a kisbabánkat, hogy még legyen időnk foglalkozni a kutyussal, kicsit belakja a házat, megismerje a családtagokat, beilleszkedjen.
A fajta kérdése volt az, amin a legtöbbet töprengtünk. Én tudtam, hogy mit nem akarok (pedig imádom őket!): foxit, vagy bármilyen más forrófejű terriert, mert valljuk be, nem gyerekek mellé valók: harapósak, hangosak, nehezen nevelhetőek. A juhászkutyák egyikünknek sem voltak az eseteink, így gyorsan zárult a kör, hogy vadászkutyánk lesz. Fontosnak tartottuk, hogy egy nemes, eszes, kezelhető és lehetőleg magyar fajta legyen, így esett választásunk az erdélyi kopóra.
Rövid keresgélések és egy pár telefon után jutottunk el Ritához. Először telefonon beszéltünk: aminek az volt a lényege, hogy a Rita próbált minket teljesen „lebeszélni” a fajtáról, vagyis inkább realitással közölte, hogy mi mindennel jár egy kopó tartása: a kertet szétszedi, szeret megszökni, sétálni kell vele, gödröket ás, a kerítést tönkre teszi… stb… stb…stb. De mi akkor már hajthatatlanok voltunk, és nem sokkal rá megjelentünk nála, tele bizakodással és kíváncsisággal és én hatalmas pocakkal.
Az alom mindkettőnknek nagyon tetszett: Zenta, Zorka, Zigóta a három csaj, amiből választhattunk, illetve Rita nem sok lehetőséget hagyott nekünk, mivel azt mondta Zorkát vihetjük. Megmondom őszintén nekünk csak külső jegyek alapján lett volna ellenvetésünk, hiszen szerettük volna, ha egy kis fehér jegy díszíti a kiskutyánkat, ami meg volt Zentában és Zigótában, de teljesen sötét volt Zorka. Ha már itt tartunk, a neve is innen ered: Zorro (mint a filmbéli fekete álarcot viselő mesehős, ennek „nőiesített változata Zorra, és ennek becézett formája: Zorka.)
Otthon meg hánytuk-vetettük párommal a lehetőséget, és úgy gondoltuk, hogy egy pár fehér szőrszál hiánya nem tántoríthat el bennünket tervünktől, így két hónapos korában hazahoztuk magunkkal Zorkát.
Én arra emlékszem, hogy nagyon forró augusztus volt, és minden nap a hatalmas hasammal vittem sétálni a közeli erdőszélre, ha pedig a párom itthon volt, irány a Duna part, ezeket a sétákat mindegyikünk nagyon élvezte.
És mi lett azóta Zorkával?
Felnőtt, családtaggá vált, ami számunkra a legfontosabb tökéletesen kijön a gyerekeinkkel (azóta megszületett a fiúnk is). És igen, amíg Zorka kamasz volt, rengeteg bosszúságot okozott: a kertben a tujákat addig lerágta, míg felért hozzájuk (de azóta visszanőttek a lerágott ágak), egy jó pár kint felejtett kerti párna, hintaágyhuzat lett Zorka prédájává, kiásott egy pár növényt is a földből, de én azt gondolom, hogy ez minden kamasz kutyával így van…
És mindemellett rengeteg örömet okozott és okoz nekünk, nem mellesleg nagyon szép eredményeket ért el kiállításokon (kétszer volt az év legszebb erdélyi kopója), és maximális pontszámmal tette le a munkavizsgát. Persze nagyon sokat foglalkoztunk vele, kirándultunk, hiszen azért vettük, hogy egy igazi barátot, családtagot tudhassunk magunk mellett. Amit ő azzal fejezett ki, hogy (a legtöbb kopóval ellentétben) soha nem akart kiszökni a kertből, és a kirándulások alkalmával is kis csapázás után gyorsan visszatér hozzánk.
És amire sohasem gondoltunk volna: párom Zorka révén tudott munkahelyet váltani, mivel egy fegyelmezett, jól képzett, értelmes őr kutya mindenhol nagy segítség.
Ennyit szerettem volna írni Zorkáról, a mi kopónkról, remélem, egyszer majd ivadékaiban gyönyörködhetünk, addig is ajánlom bárkinek ezt a minden szempontból nemes fajtát.
Köszönet Zorkának, Ritának és a többi kopósnak.
MEMENTO
Nem tudtam megállni, hogy egy pár szóval ne emlékezzek meg Boniról. Ugyanis először egy menhelyről hoztunk ki egy elárvult két-három hónapos kopót, hiszen az én néhai foxim is talált kutya volt, és a háznál lévő tacskó is egy kidobott, elkóborolt kis állat, amit a család befogadott. Így számunkra először az a lehetőség vetődött fel, hogy jó gazdái legyünk egy elárvult kiskutyának.
A kis Boni viszont csak két hétig élt nálunk, mivel a szopornyica végzett vele kegyetlen gyorsasággal. Boni rövid kis élete az én tenyeremben ért véget egy nyári éjszakán, amit nagyon nehezen dolgoztunk fel mindannyian. És ezért döntöttünk, hogy egy tenyészetből, biztos háttérrel rendelkező kutyát fogunk választani, mert még egy ilyen traumát nem akartunk megélni.
Ezt a pár sort az ő, és a sok-sok sorstársának szerettem volna szentelni.
(Rajz Annamária, Pomáz)