Az erdélyi kopó viselkedési mintázata falkában és ennek vizuális jelei 4.
Gyurkó Rita szakdolgozata 4. rész
4. Viselkedési mintázatok
4.1. Agonisztikus interakciók
A háziasítás során szelídebbek lettek az állatok, és agressziójuk mértéke is csökkent vadon élő őseikhez képest – írja dolgozatában az ELTE Etológia Tanszékének doktorandusza a kutyák kötődési és kommunikációs viselkedésének a szívműködésükkel való kapcsolatát vizsgálva (Tóthné Maros 2009).
Maros Katalin szerint a viselkedési pedomorfózis természetes velejárója a fokozott szubmissziós hajlam, a nagyobb viselkedési plaszticitás és a felnőttkori játékosság.
Maros Katalin szívfrekvencia-méréseihez hasonlóan Igyártó (Horváth) Zsuzsánna doktori értekezésében szintén a kutyák viselkedésének hátterében működő, de másik élettani stressz-mutatót, a kortizol-szintet mérte a rendőrkutyák és gazdájuk közös megmérettetése alatt (-Igyártó 2009). Az agresszív viselkedési komplexet áttekintve az agressziót az azonos fajok egyedeinek az erőforrásokért való versengéseként, a lorenzi meghatározásból kiindulva írja le. Az agresszió evolúciós szemszögből nézve pozitív viselkedés, hiszen növeli az egyedek rátermettségét, s eközben hozzájárul az erőforrások csoporton belüli optimális elosztásához.
Szociális állatcsoportban- írja IZs-, például egy farkas falkában, a kohéziós és az agonisztikus erők egyensúlyban vannak, ez adja a falka stabilitását. Az agresszió ritualizált viselkedési formákban jelenik meg, s ezek a viselkedések, és a rájuk adott békítő, elismerő, szubmisszív reakciók csökkentik a stresszt.
Goodwin és munkatársai dokumentálták (Goodwin et al. 1997), hogy 10 különböző fajtájú kutyákból alkotott, egyfajtájú csoportok a farkasnál létező 15 agresszív-szubmisszív jelzésből hányat használnak, természetesen állatvédelmi okokból a nyílt verekedést elkerülve. Arra a következtetésre jutottak, hogy a husky, mint a farkasra külsőleg leginkább hasonlító fajta, használja a legtöbb, mind a 15 jelet, és a legkevesebbet a King Charles Spániel, mindössze kettőt. A két véglet-számú jelet használó fajta közötti jelszámú fajták közül többet mutattak a vadászkutyák, például a retriverek és a münszterlandi, és kevesebbet a farkasra külsőleg hasonlító németjuhász.
Ezt úgy magyarázta a kutatócsoport, hogy a későbbi tenyésztés során visszanyert farkas-szerű külső a pásztorkutyák végső agressziót legátolt szelekciója után már nem képes visszahozni a kiszelektált farkas-viselkedési jeleket.
Saját megfigyeléseim alapján az erdélyi kopó igen magas arányban alkalmazza a fenti jeleket, a felsorolt 15-ből 14, kivéve az agresszív ásítást, de a felsoroltakon kívül mást is használnak, például a domináns hágást. Ez nem a küllemből fakadó husky-magyarázatot támasztja alá. Elképzelhetőnek tartom, hogy a husky farkas-jelhasználata, a nem farkas-kinézetű erdélyi kopóhoz hasonlóan, egyszerűen a munkájából, tartási körülményeiből, és az ölés-gátlás iránti ember általi szelekció hiányából fakad. A husky, az erdélyi kopóhoz hasonlóan, falkában élő állat, együttélésük során a saját szabályaik szerint éltek, nem voltak szelektálva az emberrel való kommunikációra és együttműködésre, kivéve hámon, húzás, munka közben, s szabadon engedve maguknak vadásztak és öltek, a falka együttműködve. Vagyis szinte az összes ragadozó (farkas)-viselkedési mintázatot megtalálhatjuk életük és munkájuk során, ugyanúgy, mint az erdélyi kopónál.
4.2. Domináns-behódoló viselkedés-csoport
Ez a kategória tulajdonképpen az agonisztikus viselkedési csoport magatartásait a jelek irányából írja le, maga az agresszív illetve a behódoló ritualizált eszköztár. Az agresszió jeleiből épül fel, de lehet maga a kivitelezett agresszió is, idegen kutya ellen (vagy őrzési szituációban a rabló ellen), amikor a végső lépés, a harapás nem gátlódik. Ezen, későbbiek során felsorolt jeleket használják a kutyák az üdvözlő magatartás során, az idegen felderítő magatartásban, a zsákmány és terület-őrző viselkedésük során és a napi interakciók-közösségépítési viselkedések közepette. Elemei fellelhetők a játékos magatartásban.
Az agresszió sokféle csoportosítását taglalja Igyártó Zsuzsanna értekezése. Létezik domináns, erődemonstráló és védekező agresszió. Lehet az agresszióra a válasz a „harcolj vagy menekülj”, viselkedés, de a passzivitás is. Az agresszívabb egyedek ritualizáltabb eszköztárral rendelkeznek, míg a kevésbé dominálók sokkal rugalmasabban tudnak reagálni a különböző környezeti ingerekre. Az agonisztikus viselkedési jelek jelennek meg a kutyák terület- és zsákmányőrző, a szülői-fegyelmező, a rangsor-fenntartó és a félelem- és a fájdalom motiválta agressziója során. Lorenz (1995) az egyéni (csoporton belüli) és csoportos (más csoportok elleni), az interspecifikus és a ragadozó-zsákmány elleni agressziót különbözteti meg.
4.2.1. A domináns viselkedés:
Vizuális jelei: a fültő emelése, test kihúzása, feszítése, farok magasra tartása, szemmel fixálása a másik félnek, megközelítés, félig oldalt fordulás, hogy a nagyobbik testfelületét lássa az ellenfél, és morgás. Fogak mutogatása, csak az ajkak felhúzásával elől. Erősebb motiváció esetén az orrhát is ráncolódik, felhúzódik. Előfordul demonstratív vizelés és hátrarúgás-kaparás, sokszor vizelés nélkül is- ez főleg kanok között jellemző.
A két lábra állás, birkózás, test-leszorítás és látszat-harapás (Goodwin et al., 1997) már a verekedés bevezetője – vagy a játékos viselkedés része- a falkánkban, kanok között, nem sima domináns viselkedés, hamar valódivá válik a harapás. Sokszor mindkét fél feszít és szemez, de lassulva, körívben mozognak, ami a békülési szándék jele. A Goodwin-cikkben említett agresszív ásítás viszont erdélyi kopóknál nem létező viselkedésforma, csak szubmisszív szituációban ásítanak, nem tudván, mit is tegyenek, s legtöbbször ember felé irányuló módon figyelhető meg e viselkedéselem.
Frauke Ohl könyvében a domináns magatartáshoz tartozó négy tartást különböztet meg (Ohl 2008). Az imponáló tartás még fenyegetés nélküli, bár morgással is járó, dominancia-jel, lefelé irányuló felemelt, előre néző fejjel, felálló fülekkel, egyenesen, felfele álló farokkal, megfeszült hátsó lábakkal. A másik három a fenyegető jelzés különböző fokozatai, felborzolt nyaki szőrzettel, oldalra, oldalra-hátra és hátra, testhez simuló füllel, lógatott fejjel, elnéző tekintettel, majd az ellenfélre meredő tekintettel, összeráncolt orrnyereggel. Ugyanakkor a fenyegető tartás átmehet félelembe, amit a hátsó lábak tónusa, a feszítettség vagy rogyasztás jelezhet. Ohl azonban nem foglalkozik azzal, hogy a fenyegető tartások legtöbbször nem előre, az ellenfél felé álló testtel jelennek meg, hanem sokszor, az ellenfél megközelítése során vagy közben, oldalra fordul az egyik, vagy mindkét fél. Abban a helyzetben jelent igazán jelet a felborzolt szőr, feszített, kihúzott tartás. A domináns fél nagyobbnak, ezáltal erősebbnek látszik, ha oldalról mutatja magát (2-5. kép).
Sok kutyafajta már elvesztette a szemkontaktus, mint fenyegetés ősi jelére való érzékenységét (Miklósi 2010), de az erdélyi kopó nem. Főleg kanok merednek egymásra konfliktus esetén. A kissé túl nagy önbizalommal rendelkező Garas nevű kopó kiállítási felvezetésében ezt a viselkedést ki is tudom használni. Ha észrevesz a ringen kívül egy riválist, úgy áll moccanástalanul a bíró előtt és előre mered, hogy kizökkenteni alig lehet belőle.
A farkasok egyik legtöbbet idézett kutatója dominancia-jelként mutatja be a kölyök-büntető orrharapást, ami szinte kuriózum az erdélyi kopónál, a pofára ráfogást, fogva tartást és a testtel leszorítást (Zimen 2000) (11-12. kép).
A szukák nem csak méregetik a másikat, feszítik és mutogatják magukat a dominancia demonstrálása során, hanem igen gyakran azonnal megborítják az alárendelt felet vagy az szubmisszív jelzésként maga borul. Az ő viselkedéssoruk: morgás, az alárendelt nyaka fölé tartják fejüket, feszített testtel, csóváló vagy feszített farokkal, Sokszor szinte azonnal ráugranak a másik kutyára, fekvésre kényszerítik testtel, vagy hassal felfele vagy csak kuporodva. Ha hason fekszik az alárendelt, a domináns harapja, gátolt módon, nem erővel, az alárendelt pofáját felülről. Néha belefog a bundájába, rázza, lenyomja, és morog, nem engedi felkelni. Ha ezt a viselkedést próbálja egy kan egy másikkal, abból szinte mindig verekedés lesz, úgy tűnik, a kanok között ritkábban adja meg magát teljesen az alárendelt fél (13-18. kép). A kanokra jellemző, de néhány szukánál is megfigyelt dominancia-kifejezés a hágás.
Erősen domináns szukák, akik sok erőt, energiát fektetnek a rangsorban való előrelépésre, a kanokhoz hasonlóan kaparnak hátra és előre lábemelve, jelölve vizelnek, felülvizelve a másik szuka jelét. Ez ritka kutyáknál, de szokványos az afrikai aranysakáloknál (Lawick és Goodall 1987) (19-21. kép).
4.2.2. A falkán belüli erőszak
A kopók falkabeli viselkedése nem lehet, a farkasfalkához hasonló módon, annyira agresszív, hogy komoly fizikai sérüléseket okozzon egy falkatársnak, mert ez csökkenti a vadászati alkalmazhatóságukat, növeli a fertőzésveszélyt. Ugyanakkor a szabad kutyafélék falkáiban mindig van lehetősége az alárendeltnek a menekülésre (Igyártó 2009), ellentétben a Macskavadász falkával. Tehát ha valamely állattal szemben elharapózik az erőszak, és rendszeresen terrorizálják, azt a kutyát, ha szabadon, kerítések és felügyelet nélkül élnének, elkergetnék. Ezeket az áldozatokat, testi épségük védelmében, ki kell vegyem a falkából. Jelenleg két fokozata van a szukákból álló falka nemtetszés-nyilvánításának.
Első jelzés, amikor a kétéves fiatalok is, egyenként, az üdvözlési szertartás részeként, odacsípnek az ötéves Irhának, aki megadja magát, kissé elvonul, ezután a következő interakcióig békén hagyják. Enni is tud, ha van szabad edény, illetve ami nem kellett, egyelőre, a jóllakott többieknek. A rangsorban a legalsó, épp a serdülő kölykök fölötti helyen, stabil a létezése, a többiek rendszeres elismerése és megadó jelek sugárzása által. Amikor Remete, a „jó” falkavezér kan bent eszik a falkában, hagyja Irhát, aki a lánya, a saját edényéből enni.
A falkán belüli erőszak másik, kollektív formája, hogy valamely kutyát többen megtámadják, körbeugatják, csípni kezdik, sokszor sérülésig, annak ellenére, hogy ezen áldozat szubmisszív, elismerő jeleket ad. Eric Zimen is leírja ezt a szituációt, egy ivarérett farkas-nőstény elnyomását. Farkasok között, sokszor az ivaréretlen fiatalok is a felnőtt falkatagokkal tartva, együttesen támadva terrorizálják a bűnbakot, a cél a kiüldözés (Zimen 2000).
Nagyon hasonló viselkedést figyelhetünk meg a kopóknál a vadászati viselkedés (vagy az idegen kutya megtámadása) során, ott is kollektíven fogják körbe a zsákmányt, és felváltva fognak bele a vad testébe. Ezt a társ-terrorizálást a végső megölés különbözteti (talán) meg a zsákmányolástól, vagy az sem, mert előfordult, hogy a körbefogott falkatárs elpusztult. Igaz, nem attól, hogy széttépték, nem volt halálos sérülés a hullán, hanem a stressztől és a sok apró, vérző sérülés fájdalmától a szíve állt meg.
A csoportos vagy kollektív falkatárs elleni agresszió kialakulhat játékból indulva, erőforrás-védelemből kezdődött két állat verekedésébe való csoportos bekapcsolódással, illetve, pótcselekvésként a kerítés melletti ugatásból, amikor a kinti idegen, vagy rivális kutyára adnak agresszív jeleket, de azt nem tudják bántalmazni, s erre fordulnak neki a „szokásos” saját, alárendelt áldozatuknak.
Az egyéni dominálásra az alárendelt mozdulatlan passzivitást mutat, a domináns csak gátolt, ritualizált harapással jelez vissza. De a csoportos agresszió leállítására nem elég a passzivitás, nem gátlódik tőle a falkatársak vérzést, sérülést okozó harapása. Amely kutya felé a falka ilyen szándékkal megindul, jobban teszi, ha időben verembe, kutyaházba menekül, vagy kerítésnek hátrál, a hátát védendő, s nem dermed passzív megadásba, hanem minimum védekező-félelmet jelző módon, vicsorogva, harapással fenyegetve, ki-ki támad.
Külön érdekes Ritka és Gesztenye viszonya.
Ritka Gesztenye egy éves lánya, de nem a már hat éves szuka nevelte fel, egy naposan elválasztottuk tőle, az anyakutya emberrel való sérült viselkedés-mintája miatt. Nem tudni, végül is van-e valami fogalma a két szukának vérségi rokonságukról, mert Gesztenye, amely sose játszott kölyökkora óta a falkatagokkal, most játszik, először sokáig csak Ritkával kettesben tette, majd mostanában a fiatalok egész falkájával. Ugyanakkor Ritka is csípi, tépi Gesztenyét, amikor kitör a falkából iránta a csoportos agresszió. Sőt, megfigyelésem szerint, kezdi is ezt.
A bűnbak, vagy az, hogy azzá válhat egy eb, sokszor már előre látszik. Az emberi agressziót kutató bűnügyi, pszichológiai szakirodalom is talál például az iskolai áldozatokban közös jellemzőt (Margitics és Figula 2013).
A kutyák közötti áldozatok is jellemezhetők közös jelekkel, magatartással. Alárendeltnek kell lennie, ugyanakkor jól terrorizálhatónak. Az agresszióra, a fájdalomra reagálnia kell, sikítania, sokszor már a bántás előtt is, félelemből, mert különben nem érdekes a többiek számára a terrorizálása.
Ugyanakkor inkább menekülnie kell, mint komolyan visszatámadnia, mert minél erősebben, viszontsérülést okozóan képes visszatámadni, annál kevésbé éri meg molesztálni.
Volt olyan szukám, Sába, amely ezt a viselkedést, a nem áldozattá válás mikéntjét tanította kölykének, részletesen erről a tanító viselkedésnél.
4.2.3. Amikor a szukák fellázadnak…
Megtörtént, hogy egészséges, önszabályozó mechanizmus lépett életbe a falkában a semmiért való, a túlburjánzott agresszióra.
A régebben élt Puszi nevű kanom nemcsak a kölyöknek, hanem a szukáknak is durván ütött oda a lerágott csontok miatt, őrizte az edényeket akkor is, ha már nem volt éhes, míg végül a szukák fellázadtak az addig vezér kan ellen, és összefogva megverték, letaszították a rangsor éléről.
Arra mentem haza, hogy a kan az ól sarkában, véresre karmolva, harapva, reszket, s a szukák felváltva járőrözve az ól előtt, nem engedik onnan ki.
A csoportos társ-elleni agresszió az, amelyben az egyik, nem mindenben kopós viselkedésű jelenlegi kanom, Zsarnok is részt vesz. Beáll a szukák csoportjába és csípi Gesztenyét ő is, holott sokáig kettesben éltek egy kennelben. Zsarnok is, Puszihoz hasonlóan semmiségért üt fogával oda a szukáknak, így, pár év múlva, ellene is fellázadhatnak majd a középkorúvá, éretté váló nőstények.
4.2.4. Az idegenek elleni agresszió
A farkasfalka tagjai (Gácsi 2006) megvédik territóriumukat az odatévedő idegen fajtársaktól, és a territoriális agresszió során előfordul, hogy a harc a betolakodó halálával végződik. Konrad Lorenz (Lorenz 1995) kategóriái szerint is fontos agressziós viselkedési terület a csoportos, a csoportok közötti, csoporton kívüli egyedek elleni erőszak. Úgy tűnik, a falka kötődésének erőssége, a belső rivalizáció és agresszió csökkenése az idegen elleni agresszió növekedésével jár –még embernél is.
A régi, idegen kutyákhoz kölyökként nem hozzászoktatott Macskavadász kopófalkában a kerítés melletti őrzés és fenyegető agresszió igen erős volt. Különösen érdekes, hogy nem tettek a kopók különbséget idegen kölyök és felnőtt között. Kölyöktabu nem létezik erdélyi kopónál, az idegen kölyök is idegen, bántották és volt, hogy meg is ölték a jó szándékkal befogadott keverék kiskutyát, ellentétben a Szent Ferenc Állatotthon keverék falkájával, amely kutyákban a kölykök elleni agresszió gátolt.
Az utóbbi években azonban a Macskavadász kopókat nem csak emberhez szocializáltuk kölyökként, hanem idegen kutyákhoz is. Így ha nem otthonukban, a falka kerítéséhez közeledik az idegen kutya, ahol azért őriznek kutyára is, hanem közömbös helyen, örömteli, kissé imponáló, barátságos jeleket adnak nekik.
Megfigyelhető azonban némi „programzavar” egyes domináns kutyáknál. Narancs a kutyafuttató kerítése mögül először nyávog, nyösszög a közeledő idegen kutyákra, jelzi, ismerkedne. De aztán átvált agresszív, területőrző hörgésre, ugatásra, a közeledő eb nem érti, az előző békés szándék után mért akarja szétkapni a másik. Ha a bátor eb és gazdája belép a futtató területére, Narancs bősz csóválásba és testrázásba fog, örömmel üdvözli a másikat, eszébe se jut akkor már az agresszió (22. kép).
Remete, amely kopóm otthon, ha tud, falkavezéri pozíciójáért verekszik, s ettől lesznek fülei egyre rövidebbek, Pesten, idegen kutyák társaságában, egy labradorral való esetet kivéve, nem agresszív. Sőt. Képes játszani, együttműködni idegen, ivarérett kanokkal. Eltűri az éves, erejüket próbálgató fiatal kanok zaklatását, hágását, csupán fájdalmas csípésre, valódi agresszióra reagál. De akkor sem nyúl foggal, sérülést okozva a dominálni akaró másik kutyához, hanem testtel birkózza, röpteti és teszi hanyatt, ül, hajol rá a hasára és morogva jelzi, ilyet ne tegyen a másik többet. Ezért sok parkban, futtatón Remete az ivarérés-kori kanok tanítója.
4.2.5. A virtuális erőszak
Sok esetben, sok kopó az agresszív reagálást nem teszi meg, csupán eljátssza azt, jelentősen eltúlozva a jelzés mértékét. Ez nagyon hasznos magatartás, hiszen nem okoz sérülést, ugyanakkor az eltúlzott jelzés, főleg a morgás, hörgés, íny felhúzása, pofa ráncolása és fogak mutogatása révén a hatás sokkal nagyobb, mint a tényleges bántás esetében. Normális kopó, például Remete, nem üt oda foggal sebet okozva az élelme felé közelítő kölyöknek, hanem morog, és ha mégis közeledik a kis buta, odabuffant, jelzés-szinten üt oda, taszajtja meg a pofájával, de úgy, hogy foga nem sért fel bőrt. Mégis, a kicsi visítva, ijedten menekül, és biztosabban megtanulja a csontőrző morgás jelentését, mintha bevert fejjel távozott volna.
Zenta, egy idős, sokszor őrszolgálatot teljesítő szukám idén áprilisban a képességvizsga wesen-tesztjén tette ugyanezt. A teszt során a kutya-viselkedésből szakdolgozatot író állatorvos-hallgató a pórázon sétáló kutya mögül nekiindulva szaladt el mellette, fémdobozban kavicsokat zörgetve, ijesztve rá a kopókra. Míg az aktív őrkutya Narancs az ijedtségéből ocsúdva ugrott megharapni a kollegát, Zenta csak kilépett felé, és nagyot hörgött. Zenta sok év aktív őrszolgálata során rájött, nem kell megharapnia az embereket ahhoz, hogy akarata érvényesüljön, s a kétlábúak hátráljanak, elég hozzá intenzív jelekkel elmondani nekik, hogy harapni fog, ha…
FOLYTATJUK!