az erdélyi kopó viselkedési mintázata falkában és ennek vizuális jelei 5.

 

Az erdélyi kopó viselkedési mintázata falkában és ennek vizuális jelei 5.

Gyurkó Rita szakdolgozata 5. rész

4.3. Az alárendelt (szubmisszív) viselkedés

Vizuális jelei: az állat összehúzza magát, farkát maga alá csapja, nyüszít is néha, ha ráfognak, magától hanyatt fordul vagy hason lelapul. Néha vizel is. Ha enged a szorításból a domináns fél, laposkúszásban menekülni próbál az alárendelt. Az alárendelt, ha túl vannak a rangsor-emlékeztetőn, sokszor nyalja a domináns, vagy a saját száját, érintés nélkül is, jelzés-szerűen, ami kölyökkorból visszamaradt, élelemkérő magatartás, jelen helyzetben a felette álló elismerése.

Jellemző a szubmisszív vigyor, szájat és fogsort összeszorítják, eltakarva a fogakat, csak a szájszél húzódik felfele. Az alárendelt nem néz a másik szemébe, elfordítja szemét, fejét. Ha mozgásban van, kitérő irányba indul és kisebb, összehúzott testfelületet mutat, rogyasztja lábait (23-24. kép).

Több erdélyi kopóm, legtöbbször Gesztenye, ezeken a jeleken túl használnak egy másik jelzést is a partner elismerésére: egyenes testtel, nem behódoló pozitúrában, csóváló farokkal a domináns pofáját alulról megközelítve harapdálják, ráfognak és fogva tartják (25. kép). Mintha a domináns pofafogás tükör-viselkedése lenne, teszik ezt alulról, oldalról. A domináns igyekszik elhúzni magát, kitérni, de az alárendelt nem nagyon hagyja. Úgy tűnik, ennek az eredete is a kölyökkori élelemkérés. Teszik ezt az alárendeltek az üdvözlési szertartás részeként, és napközbeni tevékenységük közepette, ha egy domináns közelébe kerülnek. És etetés közben is, mintha azt kérnék, hagyjál enni, bár már ettek.

Frauke Ohl német állatorvos, etológus könyvében (Ohl 2008), nagyrészt Dorit Feddersen-Petersen Kiel-beli kutatásaira alapozva, akit munkatársaként meg is említ könyvében, a szubmisszív –vagyis a nem domináns magatartásnak több fokozatát ismerteti.

 

4.3.1. A barátságos-öntudatos tartás

A „barátságos-öntudatos tartás” semleges és nyitott pozíció. Ránéz, de nem fixírozza partnerét, a fej enyhén emelt, fülei egyenesek, farkát emeli és csóválja. Ez a jelzés-sor a falkában általában a rövid bevezető magatartása a mindig bekövetkező üdvözlő, de a rangsort, a dominanciát vagy alárendeltséget kifejező magatartásnak, ahogy az ismert vagy idegen kutya közelebb kerül, jelződik a hozzá fűződő viszony is. A barátságos-öntudatos tartást a kutyákhoz szocializált kopóim, hatalmas lendületű, örömet kifejező farokcsóválással dúsítva, ismeretlen és ismerős, de nem hierarchiában, csupán kutyafuttatói ismerettségi viszonyban lévő kutyákkal alkalmazzák.

4.3.2. Az aktív alárendelés

Ohl a tényleges szubmisszív magatartás kétféle megjelenését írja le, a kezdeményezés szempontjából. Az egyik az „aktív, barátságos-alávetett tartás”, amelyet az alárendelt fél kezdeményez a felette álló és (jó esetben) a gazda felé, üdvözlési magatartás, sokszor napközben, spontán cselekedik a falkatagok. A kötődés megerősítésére, a jó szándék újbóli kifejezésére szolgál a másik iránt. Az eb feje a partnere felé fordul, feléje, de nem a szemébe néz, fülei testhez simulnak, farok enyhén behúzva, test kissé rogyasztva, és a saját vagy a partner szájszélét nyalogatja. Előfordul vinnyogás hozzá, vizelés a kopófalkában csak egész kicsi kutyáknál. Van, hogy a fölérendelt a nagyon aktív üdvözlést, a nagyon rámenős szája-nyalogatást nem békésen nyugtázva honorálja. A kopófalkában nagyon sokszor rámorgás, szabadulni igyekvés, eltaszítás, átgázolás, a dominancia durvább kifejezése a válasz erre (26-28. kép).

„A  domináns állat akkor megy és oda, amikor neki tetszik, figyelmen kívül hagyva az alárendeltek akaratát”- ez a nyugati kutyatrénerek egyik kedvenc mondata (- Fennell 2008) és ez valóban igaz a Macskavadász kopófalkára, ahol az alárendelt üdvözlő magatartása sokkal többször kap negatív, mint pozitív visszajelzést. És mégis, annál jobban és erőszakosabban akarja az alárendelt a domináns egyedet biztosítani jószándékáról.

4.3.3. A passzív szubmisszió

Ohl második szubmisszív jelzése, a „félénk-visszahúzódó tartás”, amely válasz a domináns vagy idegen domináló, imponáló vagy fenyegető, vagy a nem egyértelműen felismerhető jelekre. Az eb nem néz partnerére, fejét lehajtja, esetleg el is fordítja, füleit oldalra húzza, farkát behúzza, hátsó lábát enyhén behajlítja, kisebbnek akar látszani. Emelheti mellé kérő mozdulatokkal a mancsát, vinnyoghat, nyafoghat.

A kutyatréneri irodalomban, főleg Turid Rugaasra (-Rugaas 2006) hivatkozva a szubmisszív magatartásokat, illetve egyes jeleit, a szájnyalást, az elfele nézést, a fej elfordítását, a kisebbnek látszást, az ásítást és a has, torok odatartását „csillapító” illetve „blokkoló” jeleknek nevezik, amely a norvég kutyatréner megfigyelései szerint gátolja a domináns kutya agresszióját. Ezek a jelek, köztük a partner lassuló megközelítése, a csóválás, a körívben mozgás, mint „megnyugtató, a másik fél barátságos szándékát kifejező jel” része az etológusok által leírt aktív vagy passzív szubmisszív magatartás-sornak. De valóban csillapító, agressziót gátló hatásukról nem találtam bizonyító erejű kutatást.

4.3.4. A végtelenségig passzív szubmisszió, a ledermedés

Az alárendelt megadása a kutyafélék családjának különböző fajaiban a legtöbb esetben csillapítja a magasabb rangúak agresszióját. Erdélyi kopó szukák esetében is minél mozdulatlanabb a földön fekvő, esetleg hasát felfele fordító fél, annál jobban értékelik a megadást a felettük állók. (Kivéve a fent tárgyalt csoportos agressziót.) Az alárendeltet azonban a megadás ellenére is érheti pár csípés, harapás, mindig találnak okot a büntetésre a dominánsak, például a vadkutyáknál (Lawick és Goodall 1987).

A mozdulatlanná dermedő megadást egy, az etológia állatvédelmi szempontokat figyelembe nemigen vevő korai korszakából, Seligman és munkatársainak 1965-ös kutatását említve idézi fel Miklósi Ádám (Miklósi 2010). A hatvanas évekbeli kísérlet a tanult tehetetlenséget vizsgálta. A fájdalom fellépte után a kutyák egy része passzívan elfogadta a tehetetlen helyzetet akkor is, ha lett volna lehetősége a menekülésre. Erre a viselkedésre egyetlen természetes közegben előforduló példát talált magyarázatként Miklósi Ádám: a domináns fajtárs harapással végződő támadásának szituációját, amikor a behódoltság valamennyi jelének mutatása nem elég önmagában, s a mozdulatlanná válás rövidíti le leginkább az agressziót.

4.3.5. A védekező-fenyegető tartás

Farkasok közötti verekedéseket vizsgálva, a passzív, tehetetlen megadást, mint viselkedési mintát, nem figyelték meg a kutatók – mondta Gácsi Márta etológus előadásában (K.Gyurkó 2009) Az alulra került, magát megadó fél mindig morog, hörög, vicsorogva fenyeget amellett, hogy behúzza a farkát és egyéb, fül-, szem- és fej-szubmissziós jeleket is ad.

Frauke Ohl (Ohl 2008) könyvében ezt a szubmissziós jelzést megnyugtató tartásnak is nevezi. Véleménye szerint az agresszív védekezőkészség kinyilvánítása ellenére e jeleket adó kutya kész arra, hogy a fenyegetés alábbhagyásával megnyugtató tartást vegyen fel. Az ellenfél visszavonulását a védekező kutya semmiképp sem úgy értelmezi, hogy ő került ki győztesen a szituációból, és ezért a védekező-fenyegető viselkedés elsőként agresszívnak hat, de egyértelműen alávetettséget fejez ki. A fenyegetés növekedésével a kutya félelme nőhet, és életösztöne támadásra késztetheti. Ohl szerint az emberek ezt a szubmissziós tartást rendszeresen félreértelmezik.

A kopófalkában általában a kanok rangsor-vitában történő verekedéseinek a vége a fenyegető-védekező viselkedés.

(FOLYTATJUK!)

Comment feed