Leszakadt a hó. Mire felébredtünk január hatodikán reggel, a pár nappal előtte mosolygó tavaszból tizenöt centis puha, hűvös fehérség, kavargó hópelyhek, éles, tiszta levegő lett.
A narancssárga, erős havazást, veszélyes utakat jelző riasztás után másnapra, harmadnapra olvadást, esőt, enyhülést ígérő meteorológiára valamit is adó túrázó ekkor érzi azt, íme, itt egynapnyi csodás tél, menni kell.
-Ha Mátra, akkor Kékes. Nincs értelme körbe, enyhe lejtőkön, tölgyesekben sétálgatni, ha olyat akarsz, akkor maradjunk csak itt, Gödöllő környékén, ahhoz minek másfél órát autózni- szabta meg a kereteket kedvesem, Péter.
Mátrát akartam. A családi legenda szerint szülőanyám világra jövetelem után, amikor kinézett a békéscsabai kórház ablakán, másfél méteres hóra tekintett le. Téli lány vagyok, ha fehér hideg puhaság borítja be az utakat, engem béke, elégedettség jár át. És kifele a városból-mehetnék, ki, az erdőbe, a hóba, a csendbe, a természetbe.
Cuccolni kezdtünk hát. Jókor jött az egynapnyi tél, Péter még szabadságon, nekem végre két szabadnapon a sokszori 24-24 után. Szokásunk szerint azonban így is késő délelőtt, mikor elindulunk, nem korán kelésünkről vagyunk híresek. Nyáron még elmegy, hogy mint “délutáni műszak”, felfele találkozunk a normálisan, reggel induló, s már visszafele tartó túrázókkal, de télen, amikor négykor már sötétedik…Fejlámpám is bedöglött. De új telefonomban van zseblámpa, meg hát hó van, nagy-nagy fehérség, éjszaka is derengés…
Valaha, évekig a tanyáról az erdőn át a hajnali félhármas buszhoz gyalogoltam Pestre munkába menet, és csak néha, hold nélküli sötétségben lámpáztam. Ha világítasz, nem látsz semmit a fénykörön túl. Ha megszokja szemed a rosszabb fényviszonyokat, ki tudod venni egy idő után a fák ágainak sötétjét, a törzseket, a földút két világosabb homokos keréknyomát. S érzi a lábad is, ha nem a nyomba lépsz, ferdén ér talajt a talpad, dől a bokád. Kieresztett érzékekkel hallod, álmában susog az erdő.
Fél egyre értünk Mátrafüredre. A lenti parkolóban a hótoló már csinált pár viszonylag hómentes parkolóhelyet, hatalmas hófalat állítva a patak partjára, oda olvadjon majd. A három egyesült vízfolyás, a Bene-, a Csatorna- és a Somor-patak zúgása hihetetlenül hangosnak tűnt a csendben.
A legrövidebb úton, a kék kereszten indultunk Kékes felé.
A két kopó, Alkony és Cerbera, meg Péter keveréke, Íris, néha a füléig dugta a fejét a fehérségbe, alul, az avarban valaha ottjárt egérke szagnyomát kutatva. S vágtáztak át patakon, hídon, várostól szabadon.
-Évekig Gödöllő körül jártam a hegyeket a kutyával- mesélte Péter első közös Mátra-túránk előtt -De mindig volt vad, vadász, gond a városból végre kiszabaduló, bár állatban, életben kárt nem okozó kutya miatt. A Mátra más. Sok a turista, télen-nyáron, vad se nagyon, a mászkálás riaszt, s vadász, lövés se, az ember-járás veszélyessé tenné a fegyverhasználatot. Egy-másfél óra autóval, s jó kondiban nincs két óra, már ezer méter felett, más világban jársz…
Nem csalódtunk ezen a havas januári szerdán sem. Már volt nyom előttünk, nem kellett szűz havat taposnunk, a Bene-vár hóból kilátszó maradványait csodálta egy pár. Fentebb, hétszáz méter fölött, amikor a havazás megszűnt, benne jártunk már magában a hegycsúcsot ölelő felhőben, Tolkien entjeit idéző bükkfa-személyiségek közt kanyargó nyomon két fiatalember előzött minket, mintha síkon jártak volna. Cerbera vaskos hangjával vakkantott rájuk, rászóltam, s utószimatolás-engedélyezés után mehettek tovább.
Ott jöttünk rá, mit nem hoztunk. Törülköző szükségeltetett volna. Vizes volt már cudarul a hajunk. A felhőből csöpögő köd miatt talán, vagy az izzadságtól, ki tudja. A sapka túl meleg volt, levettem pár száz méter emelkedő után, baseballt nem hoztam, maradt a csupasz haj, vizesen, de nem fáztunk. Folyamatos, bár csak párszor meredek emelkedő ez a majd hat kilométeres, 600-650 méter szintkülönbséges út az ország legmagasabb pontjára, de tíz, fentebb tizenöt-húsz centis, a gerincen sokszor térd fölé érő porhó-buckákat építő hófúvásban még keményebb gyalogtúra.
Fél négyre értünk föl a déli sípályához, már felkapcsolták az esti kivilágítást, páran húzatják magukat a felvonón. Egy hó-motor a piros műanyag kerítés mögött pihen. Minden lépés fáj már. Lábamat még itt, a gép által kiegyenlített lejtőn is külön koncentrálás egyenként emelni és előre tenni, nem érzem őket. Péter fentről vigyorog rajtam: most szóljam le az ő kondiját! Nagynehezen felvergődök a legmagasabb pont-emlékműhöz, hogy a még virgonc ebeket beállítsuk egy fénykép erejéig.
A panzióban, ahol lecseréljük szárazra átizzadt pólónkat és rendszeresen megisszuk pihenésképpen a kapucsinónkat, teánkat, és Írisnek is jár a felvizezett forró csoki, a tulajdonos panaszkodik. -Új gazdája van a hegynek, s “megjavította”, egyenesre tarolta a pályát. Agyő, valaha a síelők által kedvelt kanyargós szlalom, agyő, Kishalál és Nagyhalál, és a tízéves unokáról a bejáratnál épp lécét lecsatoló nagyapán túl síelő se jön már nagyon…
Délután öt óra van, és már nagyon sötét, amikor elindulunk visszafele.
A szalmabálákkal fagymentesített víztoronyig Péter vezet, látszik a nyom -mondja,-sötétebb. A kutyák mögöttünk, libasorban. Aztán én veszem át a vezetést, látni már csak a derengő havat és a sötét fákat lehet, nyomot alig, de a lábunkkal eldönthető, kivéve a hófúvásos részeket, hogy a járt nyomba vagy a szűz hóba lépünk.
Eredetileg az volt a terv, hogy felfele a legrövidebben megyünk, visszafele másikon, úgy érdekesebb. Péter szűz hóban szeretett volna gyalogolni, elégedetlenségének is adott hangot idefele az útelágazásnál, amikor a másik, lefele vezető kék háromszög jelzésű úton is felfedezte egy pár láb nyomát. Sötétben botorkálva lefele azonban úgy döntöttünk, meg sem szabad kísérelni a járt utat elhagyni, főleg, hogy a másik jelen több csupasz sziklás, csúszós szakasz is található.
Lábamat szemként használva megyek iramban előre, hogy minél nagyobb távot tegyünk meg a ki tudja mikor, de várhatóan még jobban beálló sötétség előtti derengésben, amikor Cerbera az élre vág. Egészen jól lehet látni az előttem öt-hat méterre a nyomon menő nagyrészt fekete kutyát. Ha túlzottan előreszalad, rászólok, s megvár. Ha valami szag letéríti a nyomról, s elévágok, előrenyomul később újra mögöttem, de a magas hóban nem kerül, nekem kell félrehúzódva, s előre, okos utasítással vezetni küldeni. Aztán Péter megy előttem újra, Cerbera őelőtte is megy, de nem kerüli, ha hátramarad, még nem ismeri őt annyira, s bizalmatlan. Olyankor nekem kell előre küldenem a kutyát, s Pétert megállítani, hogy újdonsült eb-vezetőnknek utat engedjen. Péter hátától viszont nem látom, mikor megy túlzottan előre a kutya, amikor már feketesége belevész a ködbe, sötétbe, így a legjobban akkor haladunk, ha én irányítom a kutyát, másodiknak haladva. Néha, főleg ha Péter van elől, Cerbera mögé Íriske is felzárkózik, de Alkony mindvégig mögöttünk, a nyomban kullog, kivéve azon a részen, ahol valamikor előttünk őzek keresztezték az emberi csapást. Hiába, nem minden kutya született vezető. Cerbera az, tökéletesen felmérte, hol kell mennie előttünk, milyen távolságra, hogy lássuk, s érzi persze a nyomon idefele jövetről maradt szagunkat is. Ok nélkül neki sem kényelmes a szűz hóban haladni, meg talán sok-sok dicséretem által támogatva érti, a nyomon kell mennie.
Mire a veszélyesebb szakaszhoz, a nagyon sötét rengeteg-érzést keltő óriás fenyők után levő, a hó alatt itt-ott kiolvadt vízcsorgáshoz érünk, már Péter előtt se kell az okos kopónak magyarázni, mit tegyen. Mindenesetre folyamatosan ellenőrizzük a fákon a jelzéseket, a fehér foltot keresve a kék kereszt alatt, mert az a biztos, ha tudjuk, még mindig a turistaúton vagyunk. Eszembe jut egy régi éjszaka, a Holdvilág-árok, a már égi vaddisznósmezőkön nyiffogó Dorisom, aki akkor pórázon vezetett.
A nehézségek és az őrült sötétben menetelés ellenére nagyszerű érzés a magas hóban futó nyomon trappolni lefele. Már nincs ólomból a csúcsra épphogy felvivő lábom, nem kell emelni, a puhaság csillapítja az ízületekre huppanó súlyomat, a levegő párás, mégis vág, tisztul a tüdőm. Az utolsó szakasz kissé csúszik, kövesebb meredeken vezet le a már messziről hallhatóan zubogó patakhoz, de már kijöttünk a felhőből, s szinte világos van, kapaszkodunk a fiatal útszéli fákba, s lent vagyunk a nyári szalonnasütő-pihenőhelyekkel szegélyezett betonúton.
A kutyák felszabadultan szaglásznak s szaladnak újra össze-vissza.
A mátrafüredi parkolóban álló kocsinkhoz visszaérve száraz ruhába bújunk, bugyimat mutatva a pont akkor autóval arra járó, s hógolyózni kiszálló fiataloknak. Hazafele a hármason Péter lábára teszem kezem, béke, jóleső fáradtság és elégedettség van bennem, és csöndben vagyok, hogy a jeges úton meg-megcsúszó autóra figyelő kedvesem biztonságosan hazaérhessen velünk.
Az összes kép megtekinthető a http://telituraamatraban.kgyurkorita.fotoalbum.hu/ vagy a http://indafoto.hu/neveletleneb/teli_matratura linken.