Szombat délelőtt, amikor az október elejei, már nem égető, de szép napsugaras ősz-előn kirándulni indultunk a kutyákkal a Dobogókő és a Dunakanyar-beli Dömös között elterülő Rám-szakadékba, el nem tudtam volna képzelni, hogy a kedvenceink ügyes viselkedésén és a gyönyörű táj leírásán túl az emberi kulturálatlanság fizikai bizonyítékáról, a humán ürülék-kupacokról kelljen blogbejegyzést írjak.
Pedig meg kell tegyem, hiszen azért megyünk, remélhetőleg, sokan a hegyekbe, hogy egészséges, jó levegőn, testünket mozgatva, kiszakadva a hétköznapi városi fáradalomból, kellemesen érezzük magunkat. És e jó közérzetemet rombolta le a kirándulótársak végtermékeinek sora végig a sárga csíkkal (talán pont ezért..)jelzett turista-ösvény mentén.
A séta Dobogókőre autózással kezdődött. A sípályája miatt télen is felkapott, a fővárostól negyvenegynéhány km-re levő településen a kipakolt árusok portékáit nézegető vásárlók sora, a felső parkoló majdnem teli. Nem viszünk térképet, s örülünk, mert az ajándék-bodegában vehetünk a Visegrádi hegység jelzett kirándulóútjait bemutató hajtogatnivalót. Végül az alsó, már nagyrészt üres parkolóban állunk le, ötszáz forintért estig, s kerüljük meg a kerítéssel körbevett, már néhol omladozó,nagyrészt lakatlan üdülőépületeket a zöld kereszttel jelölt Rezső-körúton a Rezső-kilátóig. Ott a fenséges kilátást vagy húsz turista fényképezi és csodálja, belátni a hegyekkel karéjozott kéklő Duna-szalagot az esztergomi Helemba szigettől Visegrádig.
A kutyák már szabadon, zörögtek a sárga-vörös avarban, viháncoltak, örültek az őseiknek valaha-volt, s számukra mindig örömet adó eredeti életterüknek. A fák még nagyrészt zölden itták a fent délben épp 18 fokot adó napfényt, de ahogy takart részbe, a hegy északi oldalára értünk, én bizony felhúztam libabőröző karomra a hosszúujjút. A kilátó mellett induló sárga és piros turistajelzés mellett tábla: a területet üzemeltető Pilisi Parkerdő Zrt Pilismaróti Erdőgazdaság szakemberei által írt miheztartás. Figyelmeztetnek, hogy a Rám-szakadék balesetveszélyes szurdok, ahova megfelelő túracipő szükséges, és ne induljunk el nem megfelelő időjárás esetén sem. Feketével kiemelve, de azok számára, akiknek eszükbe sem jut ilyen kicsi táblácskát olvasgatni, észrevehetetlenül ajánlják a legfontosabb szabályt. A szakadékban korlátok és a vízesés alatt-mellett egyszemélyes, csúszós létrákon lehet csak továbbmenni, ezért, a hétvégi sok kiránduló összetorlódásának, szembe haladásának és a balesetveszély elkerülésének érdekében a túrázók a szakadékban csak fölfele haladjanak. Lefele menjenek a szintén gyönyörű, de normál ösvénnyel a Rám aljába vivő, sárga csíkkal jelzett Lukács-árok útvonalán.
A térképpel a kezünkben, a Mátrában edzett kutyákkal és lábakkal mi hamar távolról, a piros csíkon a Szakó-nyergen áthaladva kerüljük az egészséges kikapcsolódást választó, nagyrabecsülésünket ezért megérdemlő hétvégi kisgyerekes sétálókat. A kerülő út vaddisznótúrásokon át vezet. Az ösvény mellett járhatatlan, tüskés susnyás, nagyrészt szeder, amelyen egyszerre található a nyárvégi szárazság miatt elszáradt ágon kővé aszalódott szeder-szem és pirosló másod-vagy harmadérésű, még éretlen gyümölcs. Alig tudunk, erdeigyümölcs-evő kirándulóként pár ehetőt a szánkba szemezgetni. Az északi hegyoldalban tovább ereszkedve a kékesi meredek Tolkiennel álmodó bükk-entjeinek testvéreit látom viszont. És számos ösvényre dőlt, villámsújtotta, az erdőgazdaság gondoskodó eltakarítására váró fa-halottat. Meg gyökérrel együtt még félig élő, az arra mint nyoszolyára hanyatlott ötven centi átmérőjű idős fásszárú növényeket. Ők (bocsássatok meg a megszemélyesítésért),már nem tudtak tovább kapaszkodni a hegyoldal csupasz köveibe, amelyről a hegyoldal meredekjén lezúduló csapadék lemosta a vékonyka humuszos földtakarót.
A Rám-szakadék aljába, a javasolt kerülő utat, a Lukács-árkot érintve érkezvén parkoló mentőautóra leszünk figyelmesek. Mellette, a gyalogösvény, a zöld csík kiindulópontján már kissé nagyobb tábla az erdőgazdaság figyelmeztetésével, rajta nagybetűkkel a mentők és a tűzoltók telefonszáma, baj estére. Lehet, hogy itt az van.
Hangoskodó tizenévesek jönnek velünk szembe, a fiúk kérdezik, merre a legrövidebb Dobogókő felé, mutatunk a szakadék irányába. Vissza nem! -sírnak a városias öltözetű tinilányok, majd megkérdezve más kirándulókat is, végül, erdei csicsergésért kiáltó fülünk örömére, a hosszabb, de kevésbé mászós Lukács-árok felé távoznak.
A szakadékba érve mentőcuccot hátizsákban cipelő piros anorákos mentősökre leszünk figyelmesek. A kutyák megszaglásszák a csomagjaikat, majd továbbcsobognak a patakban. A mentősök mellett hordágyra rögzítve fekvő, sínbe tett lábú hölgy. Megcsúszott, s a mentősök viszik a vöröskeresztes járműig. Már úton van a kórház felé, reméljük, következmények nélküli lesz, és hamar feledi botcsinálta túráját.
Az egyre szűkülő patakvölgyben felfele haladva elérkezünk azokhoz az emberi feljutást segítő építményekhez, amely miatt nem szoktak kutyával kirándulni a Rám-szakadékba.
Magas, néhol mászhatatlan sziklákon kell egyre feljebb jutni a szurdokban. S ezeken a köveken patak csobog, zuhog alá, síkossá téve követ, sarassá cipőt. Korlátokba kapaszkodva juthatunk tovább. A kevésbé meredek részeken a vízben szívesen gázoló ebek még simán túljutnak. De három szakasz a kutyák számára egyedül járhatatlan. Ott az embereket rudakból álló fémlétra segíti. Valaha, a kilencvenes években még csak sziklába rögzített láncokba kapaszkodhattak a turisták, már akkor is jártam erre a Dorissal, a harminc kilós legelső erdélyi kopómmal. Kezelhető kutyáknak, emberi segítséggel megtehető biztonságosan e túra. Kiváló tanítási lehetőség alapdolgokat tudó ebeknek, kapcsolatépítési és kommunikációs gyakorlat a gazdával, mert kettőjük együttműködésére van szükség az akadályok leküzdéséhez.
Kutyával a sziklákon át
A legelső meredek kb. három méter magas. A létra majdnem függőleges, de a mellette a kiálló kisebb köveken lefele csobogó patak nem zuhatag, nincs homorú része. Kivéve a felső kétharmadnál lévő kiálló sziklát, de az párkányként funkcionál. A kutyát ölbe vesszük és biztatjuk, előre, föl, hopi, ugorjon. Fel tudjuk a fenekét tolva taszajtani addig, hogy felkapaszkodjon a párkányra, onnan már továbbugrik egyedül.
A második létrás rész kevésbé meredek, de majd öt méter magas. Ott az a probléma, hogy ha fejmagasságból ugratom a kutyát, akkor sem képes feljutni. Ráadásul egyenletesen meredek és a víztől csúszós a szikla. Plusz ha én mászom a létrán, a kutyát oldalt kell emelnem, ami nem könnyű. Alkonnyal úgy oldom meg, hogy felmászom pár fokot, ő lent áll. Hívom, ugorjon, és amikor ugrott, elkapom a nyakörvénél fogva. Mászok a létrán, egy kézzel kapaszkodom, másikkal húzom a kutyát felfele, ő segít, a lábával mászik. Mikor olyan magasra érünk, hogy már segítve, ugrásból feljuthat, feneke alá nyúlva feldobom.
Péter Írisszel a sziklát megkerülve, mászva jutott fel. Ez a módszer alapvetően nem engedélyezett, az erdőgazdaság tájékoztatója szerint az ösvényről letérni balesetveszélyes. Ők a száraz, avarral fedett törmeléken másztak fel a sziklára, Írisz Péter előtt, és egy ponton Írisz lába eltűnt egy hasadékban, ami nem látszott az avar alatt. Ha valaki így teszi, vigyázzon, csak oda lépjen, ahol látja, és kézzel meggyőződött róla, stabil sziklára lép.
Egy teljesen biztonságos kutyafeljuttatási módszer még a pórázok kötélként való használata. Áthurkoljuk a kutya hasa alatt az egyik pórázt, ráakasztjuk a másikat, az egyik ember alulról emeli a kutyát, a másik felhúzza. Lehetséges az is, hogy ha a nyakörvet fogom, de a pórázt a hasa alatt átkötöm, ez biztosít, és ott az ebnek kényelmesebb, ha vontatom.
A harmadik akadály feléig, egy keskeny párkányig a kutya el tud jutni. Mi emberek csak egy lábbal állhatunk rá, és kapaszkodnunk kell, a kutyát nem tudjuk mivel fogni közben. Mi a perem fölé a sziklába vésett lábnyomokon, mint létrafokokon jutunk fel, abba a kutya nem tud belelépni. A módszer az, hogy felküldjük a kutyát a párkányra. Így nekünk, ha a szikla alján állunk, ő derékmagasságba kerül, ahonnan ölbe véve, feneke alá nyúlva, kezünkből ugorva fel tud jutni fejünk fölé, a szikla tetejére.
Mielőtt a Rám-szakadékba visszük kutyánkat, jó, ha hagyja, hogy felemeljük, megtanul ölünkből ugrani, például egy asztalra gyakorolva, és tűri, ha emeljük hasa alá hurkolva, vagy nyakörvet-hámot fogva. Ismeri a hopi, az ugorj, az előre, a felfele, a vissza, a marad utasításokat.
Kedvencünk a Rám-túra alatt megtanul segítséget kérni és elfogadni, miután rájön, egyedül nem tud feljutni. Megtanulja, hogy akkor ugorjon, amikor szólunk, és akkor hagyja magát, amikor azt kérjük, és mindez sikerélményhez vezet, kutyának és gazdinak egyaránt. Együtt, egymásra figyelve, egymást segítve jutottunk fel a sziklákra.
A szakadék felső, már kevésbé sziklás, de a hegyről odamosott talaj-törmeléktől iszapos részen újabb, nem teljesen erre a túrára felkészült fiatallal találkozunk. Na-mondja az egyik-, jobb lett volna bakancsban jönnöm, mint fehér tornacipőben…
A szakadék után még félórás kapaszkodó a Rezső-kilátó a zöld, majd a sárga csíkon. Egyszer el is csesszük az utat, kerülünk, Mátra-edzett lábunk azért a sziklázástól már kissé remeg…A már egyszer elszárad szedrest másik oldalról elérve egyszer csak arra ébredünk félig alvamászásunkból, hogy kutyáink a bokor felé mutató orral állva, mint a vizsla a lapuló fácánt, valamit jeleznek. Jobban kinyitjuk szemünket, döbbenten látjuk, ez bizony emberürülék-kupac, a hozzá tartozó használt papírzsebkendővel. A kutyák szaglászását fújjal leállítva, továbblépünk, s következő bokorban újabb végtermékre bukkanunk. Így megy ez, többszáz méteren keresztül, minden bokor utáni beugróban, felig, a Rezső-kilátó aljáig. Mint tárlat, az elmúlt nyár kirándulóinak bél-könnyítmény gyűjteménye.
Elgondolkozom. Nem snassz ezt minden arrajövőnek szagolni? Nem ciki a már ottlevő PZS mellé guggolni a következő “természetjárónak”? Lefele vagy felfele könnyítenek magukon ott az emberek? Nem úgy divat kirándulni menni, hogy előtte elintézzük nagydolgunkat? Vagy megebédelnek egyes emberek fent Dobogókőn, és az étterem mellékhelyisége helyett majd a domboldalból csinálnak nyilvános rötyit? Vagy az ötszáz forintos parkolódíj mellett megerőltető anyagilag a presszóbeli fogyasztás, hogy ott menjenek el vécére?
Izzadunk, ha hegyet és sziklát mászunk, iszunk, és bizony, sürgős folyó ügyeink támadnak. Ezzel nem szennyezzük nagyon az erdőt, ha nem hagyjuk ott a szemetet, a használt papírzsebkendőt.
De vannak, akik otthagyják. Ha Budán, a Vérmezőn vagyunk, ahonnan elvitték a TOI-TOI fülkét, még talán megértem azt a hajléktalant, akinek nincs pénze a Délibe kutyorogni menni. A kutyások szigorúan zacskóznak, a bokrok között csak emberi végtermék van. A kertészet felnyírta a bokrok alját a tavasszal, valamit segített, de ott ez hajléktalan kérdés, a megoldás nem lesz egyszerű.
De itt, a hegyen, ahova azért jönnek a kirándulók, hogy jó levegőt lélegezzenek, nem várható el tőlük, hogy az ősz-illatú tájból ne csináljanak nyilvános illemhelyet?