hogy ne legyen neveletleneb(b)…

Jump to content

Additional information

kgyurkórita megjelent kutyás írásai

nevelgető blog

neveletlen blogtémák


Nyári kutyakaland a Mátrában

aug 2010
19

avagy az erdélyi kopó, mint elveszett rottweiler


A Mátra, Kékestető környéke azért jó hely, mert egy nagy hupli alapjában véve az egész. Ha egyszer már – még pihenten -, valamelyik rövidebb, de meredek, vagy hosszabb, de nem kevésbé meredek úton felküzdötted magad, lefele, már fáradtan, több könnyebb, ereszkedő, érdekes és szép útvonal között választhatsz, kilométerhiányodnak megfelelő hosszúságban. És azért is, mert kiemelt nemzetközi üdülési övezet, száz méterenként egy jelzett és járt ösvény, így nem valószínű, hogy akár mi, akár az ebek vaddisznó helyett puskavégre kerülnek, mint történt már máshol az országban erdőben sétáló (sétáltató) emberekkel. Koránkelésünkről nem lévén híresek, mint sokszor eddigi túráinkon, augusztus 1-én is egy órára értünk Mátrafüredre. Aznapra már meleget, de az Északi-középhegységben felhősödést és esetleg kevés záport mondott a meteorológia. Reméltük, az előző napok esői már leszaladtak a hegy meredek lejtőin, így nem lesz nagy sár. A füredi ingyenes, de már majdnem tele parkolóban kiszállva mediterrán párás meleg fogadott bennünket. Kattintottam egy képet a sok kocsiról, összehasonlításképpen majd a visszatérésünkkor várható alkonyati üres betonnal. Nem gondoltam, hogy este ott Péter egyedül álldogáló Meganján kívül egy kitárt ajtajú kék kombit is találunk, a Megan mellett a rémült és értetlen Cefetemet, s az üres parkoló közepén egy szintén értetlen és aggódó középkorú gyöngyösi párt, és hogy fényképezés helyett ismertetőt kell majd tartsak az elveszett kutyák keresési technikáiról…

A kutyákat az egyik büfé egyetlen nem foglalt padjához kötve, indulás előtt még benyomtunk egy kapucsínót, aztán a parkoló végében kezdődő piknikező helyek mellett csobogó patakon az ifjúsági tábor irányába vezető hídon átkelve, majd jobbra fordulva az egy ideig közös piros és zöld csíkon nekivágtunk a meredeknek.
A patakparton még nagyon érdekes, pillangó és szitakötő keresztezésének tűnő, sötétkék színű lényeket sikerült lencsém elé kapni, óvatosan megközelítve őket, vigyázva arra, a víz ne csillanjon a képbe, és a levél, amire e rovarok rászálltak, ne mozduljon meg.

A meredeken felmászva, a kutyákat a turisták által “látogatott” bokrok mögé nem engedve, feljutottunk az erdőbe. Egy kőzúzalékkal járhatóvá tett erdészeti út mellett géppel készített árkot figyeltünk meg, Péter emlékei szerint régen szinte mindig volt sár arra. Most, hogy megárkolták, alig pár langyos pocsolya maradt eső után a burkolaton, az is a Csepegő-forrás mellett, ahol az árkon át széles pallót fektettek a forrás kiépített foglalatához.

Egy csodaszép, ember- és kutya-fürdésre alkalmas patak-részen válik el a piros csík a zöldtől. Pancsoltak is az ebek, mi is lemostuk a sót arcunkról, hiszen az előző napokban leesett esőt most dolgozta ki pára formájában a talaj, a déli meleg hatására izzadt a föld és mi is az emelkedőn. Kutyáink, az idős fekete-ezüstös keverék, Iriske, és a kopók, a nagyfenekű és hasú Cefet meg a piros nyakörves Zenta az útkereszteződést jelző tábla melletti árnyékban várták, míg elindulunk. Cefet legelt egy kicsit a fürdő után.







A zöld jelzés itt a patak melletti völgyben, majdnem vízszintesen megy tovább, a piros, amerre mi haladtunk Kékestető fele, jócskán emelkedik egy kisebb gerincig. Dél-délnyugati fekvésű a lejtő, újabb jelentős homlok-gyöngyözés várt ránk.

Később napos, ritkás alacsony tölgyesbe értünk, majd végig a gerincen, a Peres-bércen, egy köves hegyi rétre, ahol a ligetes tölgyek és kökény-cserjék elhullott, kivágott öreg, korhadó gallyait kupacokba hordták ismeretlen kezek. A Barát-réten jártunk. Találgattuk, mi okból, mi célból gyártották e farakásokat.

Három óra, még mindig nagyon meleg volt. A kutyák a kaptatótól kifulladva, lógó nyelvvel a nyomunkban, libasorban kullogtak. A gyepen felborított köveket, vaddisznók éjszakai giliszta és gyökér-kereső túrásait láttuk, de ebben a melegben, a párában izzadó déli gerincen épeszű vad most nem járhatott.

Hamarosan viszont feljebb, öt-hatszáz méter fölé érünk, ahol már rendes, árnyékot adó a tölgyes, hűvösebb lesz, s a vad is mozoghat nappal, ideje feltenni a kopókra a mászást gazda számára lehetővé tevő, de a kutya “illaberekelését” meggátoló flexi-pórázokat. A kutyák sem kavarnak már annyit ennyi meredekek után, így nem akadnak fel minden bokorra, túlról kerülve azt.

A gerincen azonban a felpórázozás kicsit váratott még magára. A gyönyörű kilátást fényképeztem, Péter a mellettünk mára lebontott vadkerítéssel kapcsolatos első emlékeit mesélte, ahol tíz éve még létrán kellett a piros csíkot követve be és kimászni. Kerülő utat is tapostak a kirándulók a vadrózsás-kökényes sűrűt kerítő háló melletti hegygerinc rétjén. Most, hogy a kerítés nincs, kérdés volt, merre menjünk. Kitaposták-e át a sűrűn az utat azok, akik nem tudták, valaha ott mászni kellett, vagy akik ismerték, és eddig kerültek, azok ma is a réten készítenek nyomot? A meleg, napos rét mellett döntöttünk, a kopók még mindig szabadon.







Egyszer csak feltűnt, a kökényes, a völgy felől fúj a friss szél, de már Cefet felkapta az orrát, s mintha zsinóron húznák, emelt orral vágott be a sűrűbe, hiába kiabáltam. Zenta utána. Hamarosan felnyiffantak. Hangjuk először jobbra ívben haladva zengett a völgyben, mélysége alapján vaddisznó nyomán haladhattak. Vagy tíz perc múlva, már jó messzire a völgy túlsó felén, elhallgattak. Na, meglépett a jószág, jönnek vissza, gondoltam. Reméljük, nem volt vadász a környéken.

Míg a kutyák orvhajtottak, mi tovább sétáltunk Péterrel és Iriskével. Leültünk a réten. Mikor a kopóhang elhalt, eszembe jutott, Cefet egyszer már elment őznyomon a télen, s akkor se jött utánunk. Úgy tűnik, Cefet a saját nyomán jön vissza, és amikor a mienkhez ér, nem vált át rá, hanem teker tovább lefele a saját nyomán (és a mienken) lefele, a kiindulópontig, az autóig. Visszasétáltunk tehát a sűrű elejére, ahol leléptek. Ekkor a völgy aljának közepéből újra kopónyiffogás hangzott fel. Megint vadra akadt valamelyik visszafele-sóhajtottam. Ücsörögtünk. Aztán megint elhalt a hang.

Füttyögtem a lejtő, a völgy, a sűrű irányába, de semmi.

Aztán lógó nyelvvel, nem a sűrű, a vadászni induló nyomuk, hanem a mi hegymászó nyomunkon szaladva, utánunk, megjött Zenta. Elfeküdt az oldalára a meleg fűben, úgy lihegett.

Cefet sehol. Tanácstalanok voltunk. Valószínűleg valahol rátalált a feljövő nyomunkra, és Zentával ellentétben, nem utánunk jött, hanem visszament megint. Péter felvetette, így, hogy már az egyik kutya nincs meg, lehet, nem is kellene továbbmennünk Kékestető fele, hanem vissza, hátha Cefet vár a pataknál, ahol pancsoltunk, a zöld és piros csík találkozásánál. -Nem -mondtam. -Ha már idáig elautóztunk, nem megyek vissza. Rendes túrát csinálunk. Cefet meg, ha olyan hülye kopó, hogy nem talál vissza a nyomán, megérdemli, hogy elvesszen. (Ezt persze csak méregből mondtam, Cefet ugyanis, mint régi történetek bizonyítják, amit majd egyszer elmesélek, a legjobb nyomkövető kopóim egyike.)

(Egy megjegyzésben ki kell térjek itt arra, hogy nem értem, mi az oka annak, hogy szigorúan és minden esetben tiltjuk azt, hogy a kutyák szabadon meg-meg mozgassanak néha egy-egy vadat. Tudom, a jogszabály tiltja, igyekszik is az ember megakadályozni. Igen, van jelentősége a kóbor kutyák esetében, nem egy kutyafalkáról hallani, akik módszeresen, összedolgozva hússzerzési céllal vadásztak. Igen, fontos az ellési, a gida- és malacnevelési időszakban, amikor a fácáncsibék még nem röpültek fel, a kisnyulakat is védjük. De mi kár keletkezik abban az őzben vagy vaddisznóban, amely szalad egyet a gazda mellett sétáló, és a vadat egy kicsit szórakozásból megkergető kutya elől? A természetvédők bizonyos területein a világnak direkt telepítenek vissza csúcsragadozót, például farkast, pont azért, mert a rendszeres mozgatása, kergetése a patás vadaknak csak a rudli egészségének javulásához vezet, a farkas csak a sérültet, a továbbszaporodásra nem valót öli, és  mint egy egészségre szelektáló tényező komoly természetvédelmi feladatot lát el. Az ember nem képes ezt a feladatot betölteni, a puska csak a látható sérülést és hibát tudja kiszelektálni, a szívbajt, a rossz energiafelhasználást, a tüdőgondokat például nem. A ritka hajtások, vagy egyes vadasparkokban a motoros terelések nem érnek fel a szarvasok számára a farkas falka napi futóedzést biztosító létezésével. Ugyanakkor ha egy kutya zavargászik egy kicsit, zaklatja a vadat? Ja kérem, ha a magyar vadállományt úgy fogjuk fel, mint egy országnyi szarvas, őz és vaddisznó tenyésztési- és hízótelepet, akik, ha kicsit éberebbek, ügyesebbek, kitartóbbak lesznek, akkor meglépnek a puska elől, huss, kérem, mint az a bizonyos csiga…Nem csodálkozom, hogy az a jó vad, amely lusta mint a hízó, és ott áll addig, míg végre el nem találja egy botcsinálta vadász.

Szálka Róbert Erdélyből Magyarországra költözött vadász a Kalandozások Máramarosban című könyvében az erdélyi kopós vadászatok leírása után egy magyarországi vadászmeghívás tapasztalatait írja le, azt, hogy mennyire meglepődött, míg Erdélyben a vad pillanatokra látható, fürge és menekül, addig itthon lusta, szinte megvárja a lövést-amit a magyar puskások így is gyakran elhibáznak…Azt gondolom, hogy a vadállomány egészségének megőrzéséhez, az egymást követő vadnemzedékek egészségi állapotának javulásához igenis csak hozzájárulna minden kerületben kellően gyakran egy-egy kutyás, kopós, akár szájkosaras átmozgatás, farkas falka hiányában.)

Hűlt picit az idő. Továbbindulva Kékestető fele először elfordultunk balra a bontott vadkerítés mellett, majd jobbra be a susnyásba. – Ha eddig nem, itt biztos meg kellett volna kötni a kopókat-elmélkedtem a milettvolnaha-n. A bokrokon körben a sok-sok szeder sajnos még éretlen volt.

A hivatalos piros csíkhoz érve megállapítottuk, jól tettük, hogy még mindig a kerülőt használtuk, nagyon ágakkal, indákkal benőttnek tűnt a cserjésből kiváltó turistaösvény.

Az irtásos-bokros szedres után már hűvösebb, zártabb tölgyes következett, megjöttek a mátrai turistabosszantó apró legyek is, rajokban keringtek az arcunk körül, nem haraptak, csak néha ránk szálltak, inni a verítékünkből, ráragadtak a bőrünkre, beszívtuk a kapaszkodón fujtatás közben. Zenta le-lemaradt Alföldhöz szokott lábaival a flexen is, de mintha szégyellte volna, mire odaadtam Péternek a fényképezőgépet, hogy kapjon le bennünket, Zenta mindig felzárkózott. Végül nekem sikerült menet közben hátra-hátra fordulgatva megörökíteni.

A Kőmező előtt még ettünk egy szendvicset, majd neki az utolsó meredeknek a Hármashatár, a V alakú forduló, a turistapihenő előtt. Ott is kis pihi, Irist próbáltam lefényképezni a fűben hempergés közben, kevés sikerrel. Aztán másztunk tovább a meredek ösvényen, vegyes, majd jó hűvös bükkerdőben. Láttunk itató-fát, amelynek gyökere a felszínen kört írva, vályút, tálat képez, kis élőlények nagy örömére.

A Peres-vágás, majd a Hidas-bérc és a Kékes-lapos a Mátra talán legszebb erdeje – volt a téli ritkítás előtt. Ugyanis a tavaly megcsodált majd évszázados, hatalmas, egyéni arccal, ágszerkezettel, formával és kisugárzással rendelkező bükkfák közül jó néhányat kivágtak. Nem vitatja az ember a fakitermelés, erdőfelújítás szükségességét. A Mátrában itt találtunk nem az idei tavaszi-nyár eleji, hanem még tavalyi, az eső által fellazult talaj miatt kidőlt néhány hatalmas fát. Az érett korú bükk-matuzsálemek már balesetveszélyesek is lehetnek, oka volt, hogy vágták. Mégis, egy csodaszép erdőtől búcsúztunk. A megmaradt fák, Tolkien entjeihez hasonló, valaha zárt, bűvös fa-beszéddel teli erdő társaitól megfosztott lakói most hallgattak. Szürkés kérgüket megsimítva fájdalom ölelt át. Fényképem a magányos öreg entről, Zentával tövében, szépre, mégis bánatos hangulatúvá sikeredett. Érett férfi bűvöletét árasztó fa-társa gyökere fölé ülve, végignézve a magasra törő törzsén az arca irányába, elveszel a remegő lombok, nem evilági homályok ezüstös kavalkádjában. S a sarangba rakott, kivágott fatest-darabok mögött a sudár ifjú bükkök úgy feszítenek, hátukon a hűs pára derengésével, mint SS ifjak egy régi náci felvonuláson. Mint akiket nem érdekel az a sár, amit apjaik legyilkolásakor tapostak az erdészet munkagépei az addig avarral borított ösvénybe. A keréknyom azonban csapadékgyűjtő is, a víz meg élet, így Zenta lefetyelése jobb kedvre derít, rávezet az élet elmúlása után jövő megújulás örök körforgására.

Csöndben mászunk tovább.

Az öreg bükkös kitermelési területének tetején, az Orvos és Nővér Szálló alatt visz egy út jobbra lefele, a szomszéd völgy oldalához, ahol az ország legmagasabban fakadó forrása, a Disznó-kút vize folyik a csőből. Itt szalonnasütő, pad és asztal várja a kirándulót. Most nem tértünk le erre, de tavaly, amikor megnéztük, más kirándulókat találtunk itt, és csoda szelíd mókusokat. A mókusok, embert látva, emberi szóra lejönnek a fákról és kezedből elveszik a falatot.

A Kékes alatt húzódó fiatalabb bükkösben egy érdekes jelenségre figyelünk fel. A délutánba hajló nap fénynyalábokat vetít a törzsek közé, néhányat sikerült megörökítenem. S a szépet keresve, rácsodálkozva már megbékéltebb hangulatban, észrevétlenül feljutunk a Mátrai Gyógyintézethez.

Itt Péter végre a hegy egyik kincsét, érett málnákat fedez fel egy útszéli bokron. Miután már kora este van, s igyekeznünk kell lefele, hogy ne éjszakai botladozás legyen a túra vége, csalódottan jegyzi meg, nem mehetünk el a nagy málnás felé, csemegézni, s mire legközelebb jövünk, már nem lesz gyümölcs…

A szanatórium előtti lépcsőn fellépdesünk a TV-torony mellett a legmagasabb pontig, a csúcsra jutott kutyák pózolnak egy képen a kő előtt, s nagyon röhögünk azon, hogy Cefetnek megint nem sikerült feljutnia Kékestetőre, ő mindig rövidebbre veszi ezt a túrát…

A kedvenc fogadónkban még megittuk a továbbvivő kapucsínónkat, Iriske a neki járó forró csokit, és kicsit kapott a végéből a Zenta is, ami ellen Iriske hangos méltatlankodással tiltakozott.

Indultunk lefele, egy ideig a piros-zöld jelű közös úton, majd a szanatórium alatti betonról a zöld csíkra térve. Miért a zöldet választottuk? Mert sokkal szebb, érdekesebb másfele menni, mint jönni. Ugyanakkor nagyon kerülni nem volt időnk, nem is mertünk, hátha mégse ment le Cefet egészen a parkolóig, és a pancsolós pataknál, a zöld és piros találkozásánál, vagy arrébb az úton vár ránk. A zöld csík az az út, amely abban a völgyben vezet, ahova a gerincről a vadvédelmi kerítés által régen határolt sűrű nyúlik, amelyben a kopók felfedezték a hűsölő vaddisznók szagát.

A szanatórium alatti betonról a zöld csíkra fordulva az egyik fán egy fényképes házilag nyomtatott plakátot vettünk észre: eltűnt rottweilert kerestek rajta gazdái. A középkorú bükkösben lefele trappolva azon gondolkoztam, egy roti merre mehetett a Mátrában, és biztos nem olvas úgy nyomot, mint egy kopó.

A Vályús kút kissé elhanyagolt forrásfoglalásához jutunk, a víz a cső helyett a betonalap és oldalfal közötti résen csorog elő. A forrás fölött egy évtizedes romjaiban is még helyreállítható és helyreállításra érdemes hegyi épület, a Vadászkunyhó áll. Falai laposra vágott terméskőből és cementes habarcsból készültek valaha, teteje összeforrasztott bádoglemez, egy fa tetőtartó tornácoszlopa ugyan megrogyott a korhadástól, de javítható lenne. Kiszedett ablakok helyett újak be, tetőjavítás, meszelés. Éber álmomban csoda remetelak a gyönyörű hegyoldalban. Péter mondja, legalább tíz éve ilyen, lakatlan, használatlan, romos. A Cartographia Mátra turistatérképének 2006  körüli friss kiadása sok nagyon klassz túraútvonal leírása során a kunyhót is megemlíti.

A kunyhó után megint szép középkorú bükkös, kövesebb, mint idefele, és hirtelen egy erdészeti út fölötti nyitottabb részben vagy tíz dámszarvas indul neki, felzavartuk a békés kora esti legelészésből őket. Zenta megindul, aggódom, a flex huzalja elég erős-e, rá is fogok a madzagra, meg is égeti a kezem, de a póráz bírja, Zenta nyávog dühében, nekem magyaráz, mért nem mehet, eddig alig kullogott mögöttünk a szokatlan tereptől törődötten, s most menne, fáradtságának nyoma sincs. A kopó edzetlenül is kopó, na.

Lejjebb megyünk a völgyben. A hegyoldalban források bukkannak fel, csordogál a víz a kövek között az avarban, találok olyat, amelyet pár sziklatömbbel kiépítettek, de egyik nagy kő a karbantartás hiánya miatt rádőlt a felbukkanás helyére, így a víz másfele tör utat, nem a kiépített rövid meder-részben szalad lefele a patak fele. Egy mélyedésben, mohos elpusztult fatörzsek és kőtömbök között iszapos dagonya, azt is forrás táplálhatja.

Az egész völgy délnyugat felé nyitott, áll a levegő, párás, fülledt, a források kisvizűek, áztatók, iszaposítók. A táj hangulata olyan halott.

Amikor erről az útvonalról kérdeztem idefele jövet Pétert, azt mondta, csak néhányszor járt erre. Több évvel ezelőtt alig tudott elmenni a vihar miatt útra dőlt fáktól. Sarasnak, nem túl szépnek és nem túl szívderítőnek találta, azóta csak ritkán jött erre. A köveken bukdácsolva lefele, már rendes patakcsobogás hangjai mellett, mégis élettelen érzésű tájban, megegyeztünk, nem a zöld csík lesz a kedvenc útvonalunk. Cefet miatt viszont most erre kellet menjünk.

Odaértünk a lebontott vadkerítés határolta sűrűhöz, csak alulról, a völgyből. Ha fönt tudom kora délután, hogy a susnyás leér egészen, csak a mély, fás patakmeder és egy kis köves, egycipőnyi ösvény választja el a túlparti hegyoldal erdőjétől, már előbb megkötöm a kopókat. De a nyári fullasztó gerincen nem látszott, e susnyás milyen jó vadbúvó.

Ballagunk az egyre sötétedő estében. A patak  mélyét már nem tudom fényképezni, nem is látunk le. Még pár képet készítek az esti derengésben fürdő domboldalról, az ösvényről. Egy szakaszom zümmögés-szerű hangra leszünk figyelmesek, száz és száz szárny cikázik körülöttünk, villámsebesen, körbe, meg nem állva. Percekbe telik, míg felismerjük, szitakötőket látunk. Fény már alig. Az állatkák baromi gyorsak, rázummolni esélytelen. Hirtelen ötlettel legerősebbre állítom a vakut, s belevillantok a lényboly közepébe. A fényben a képen ezüstösen felcsillannak a ki tudja, eredetileg milyen színű propelleres rovarok.

Bele-belekiabálok a hegyoldalba, de Cefet nincs már erre.

Elérünk a pancsolós patakhoz, a piros és zöld csík közös szakaszához. Már nyolc óra múlt, épp hogy látjuk, inkább érezzük, hova tesszük a köveken a lábunkat, míg a derengésben az utolsó szakaszon a mátrafüredi parkoló irányába lefele botladozunk. Végre lent, a piknikező helyek mellett zubogó, Cefet utáni kiabálásomat jócskán túlcsobogó egyesült Bene-, Somor- és a Csatorna-pataknál, át a hídon, s az utcai lámpák megvilágítják a kukakonténer mellett parkoló Megant.

A Megantól nem messze sötétkék kombi áll, nyitott ajtókkal. A parkoló közepén egy középkorú férfi és egy nő vár valamire egymás mellett, karba tette kézzel.
Feléjük veszem az irányt. Még oda se értem, már kérdezek. – Nem láttak errefele egy ilyen kutyát? -mutatom Zentát. – De – mondja a hölgy -, a mi elveszett rottweilerünket, ott van a Megannál. – Az kizárt- válaszolom- A Megan a mienk, s mögötte, ha van ilyen kutya, az a mi délután megszökött erdélyi kopónk lesz.
Már oda is érünk a Meganhoz, miközben az idegen hölgy folyamatosan mellettem jön és azt mondogatja, az az ő elveszett rottweilerük. A kocsi mögül hangomra az értetlen és rémült Cefet kidugja a fejét. Péter nyitja a kombi hátsó csomagtartó-ajtaját, Cefet a Kékest megjárt két kutyát félrelökve, a még nem teljesen felemelkedett ajtóba fejét beverve pánikszerűen vetődik be a helyére.

– A mi elveszett nagyon szelíd rottweilerünk is pont ilyen – mondja a hölgy. Pórázra veszem a kissé reszkető nagyfenekű kutyalányt, megnyugtatom, kihívom a kocsiból, sétálunk pár métert a parkolóban, s odaviszem a hölgyhöz, hogy ime, ilyen egy hurkaalkatú kopó. Hosszú a farka, lóg a füle, nem domborodik a homloka, vizsla a feje és nem buci-szerű. Egyébként is, hozzám jön oda, nekem áll meg, nevére hallgat, ha hívom, a fajtától függetlenül az én kutyám.

– Pedig teljesen olyan, mint a mi elveszett rottweilerünk – mondja a hölgy, – csak azt nem értettük, mért menekül a körbe a Megan körül, mért nem hagyja megfogni magát. Olyan jámbor és szelíd volt, mindenki megsimogathatta. Az lehet, hogy két hét kóborlás után nem megy oda az emberhez? – kérdezi tőlem.
– A gazdához nem hiszem. De az, hogy szelíd volt, hagyta megfogni magát idegennek is, az hamar megváltozhat. Elég csak néhány kővel nyomatékosított “nem mész innen”, ha kukázik, ha macska kitett táljába kóstol bele, s nagyon hamar nem bízik már az idegen emberekben.
– Pedig azt hittük, őt látják. Piros nyakörv volt rajta is – mutat Zenta felé.- Gyöngyösiek vagyunk, onnan jöttünk délután, amikor egy kiránduló felhívott bennünket, hogy látta a Vályús kútnál, hogy keressük a kutyánkat, felírta telefonszámunkat, s csörgött, hogy látta Mátrafüred felé menni. Már úton voltunk, amikor innen a parkolóból egy segítő szándékú ember is telefonált, hogy itt a kutyánk. Nem értettük, mért nem hagyja magát megfogni, pedig mindent megpróbáltunk, kinyitottuk az autót, hátha beszáll, de csak a Megan mögé bújt előlünk…
-Először egyéves korában veszett el a kedvencünk, szintén a Vályús kútnál, akkor félóra múlva visszajött. Most, két évesen, szintén a Vályús kútnál tűnt el, de nincs meg két hete…Úgy örültünk, amikor telefonáltak.
– Keresték a hegy túloldalán is? – üt szöget a gyanú a fejemben.
– Miért kerestük volna?- kérdez vissza az asszony,- ezen az oldalon veszett el.
– Mert két hét alatt nem csak azt a két kilométert tehette meg Kékestetőig, majd az északi oldal falvai felé, hanem akár húsz-harminc kilométert is. Elég egy vad, aki gyorsan szalad, elég egy ember, egy vadabb kutya, akitől megijed és nyomot téveszt. Aztán csak megy megy és keres, ismeretlen vidékeken, ahol a gazdi nem is gondolja. Nem nappal mozog már, mert bizalmatlan lesz, hanem hajnalban és este, amikor kevesen látják. Láthatja a postás, a tejes, akinek kutyája van, kinéz, ha az eb ugat, és a vadász, a kutyasétáltató. Éhes, kitett macskatálakból, büfé melletti maradékokból eszik, kukákban turkál, kiborítja. Nyoma kell hogy legyen.
– Ő is kukázott- mutat a hölgy Cefetre. Suttyomban összevigyorgunk Péterrel, ezt vártuk a nagyfenekűtől, most lebukott.

Elmagyarázom a hölgynek, hogyan keresünk vadászaton elveszett kopót. Hogy húzunk a térképen az utolsó pont( ahol a kutya még megvolt) körül egy tíz kilométeres sugarú kört. Annak vonalában, azon belül minden olyan helyen, ahol ember megfordul, főleg a hajnali, esti órákban, főleg a fent már említett foglalkozásúak, kérdezünk, cetlizünk, hogy nem látták-e a kutyát. Nem a kutyát, a nyomát keressük. mert nyom nélkül nem tűnik el, valakik, valahol látták. És ha megvan, ahol látták, még ha két napja is, akkor már nem 360 fokban kell keressük, csak abban az irányszeletben, amerre látták, amerre mozgott. Ha nincs nyoma két nap után sem a tíz kilométeres sugarú körben, húzunk húsz kilométeres kört. Szólunk állatorvosoknak, falusi jegyzőknek, mert ha egy idegen kutya valahol kárt, rumlit csinál, a jegyzőnél nagyon hamar bejelentik. Igen, az is előfordul, hogy valaki jó szándékúan megsajnálja pár nap alatt a lefogyott, csapzott “szegény kidobott kutyát”, s befogadja, a fajtát fel sem ismeri, eszébe sem jut, hogy sok kilométerrel arrébb keresik. Ha chip volt benne, még akkor se biztos, hogy a jövő évi közös, elővezetéses falusi veszettség oltásnál az állatorvos a sorban álló és káromkodó gazdák, az egymásra vicsorgó kutyák között Mari néni tavaly befogadott nagytestű fekete-sárga lánykutyájához fogja érinteni a chipleolvasót.

Péter már alig várja, hogy az autóba üljek, s arrébb állva levehesse az átizzadt pólóját. A köveken menéstől érzékennyé vált lábáról már lehámozta a túracipőt. Én is száraz, kényelmes ruhára, cipőre váltok. Fáradtan gurulunk hazafelé.  Azért klassz dolog, jegyzem meg, hogy két kiránduló is látta pár órán belül a rotinak gondolt kutyát, és felvette a telefont, hogy felhívja a gazdát…

A ház előtt megállva eszembe jut az elmaradt fénykép az esti majdnem üres mártafüredi parkolóról, így a csomagtartóban hazaérésre ébredő kutyákra villantok a vakuval. A felvétel megörökíti a hullafáradt duplán szaladó Zentát, a pihenésre vágyó, de idős kora ellenére a túrát viszonylag jól, a többi kutya szoros testközelségét kevésbé bíró Iriskét, és a kevéssé elfáradt, Kékestetőre fel nem jutó, fél-túrázó Cefetet, szemében az ajtónyitásra még mindig tükröződő rémülettel. Az orvvaddisznóhajtó erdélyi kopót, akit majdnem hazavittek elveszett rottweilernek.


Utóirat a kutyaorr-használat módjáról


Sokat gondolkodtam azon, miért van, hogy egyes kutyák, így Cefet, és régen a Puszi nevű kanom is, nem foglalkoznak távol a gazdától a gazda nyomával, hanem a sajátjukon mennek a kiindulási pontig, bármennyire logikátlan és ésszerűtlen számunkra ez. És miért van, hogy több kutyám, például Zenta, Alkony a saját nyomán csak az enyémig megy, majd az enyémre váltva beér, csinálja ezt séta és rendes disznóhajtás során is.
Azt hiszem, rájöttem.

Kutyabesorolás nyomkövetési szempontból

1. Az a jó kutya, a gazda öröme és kis csillagja, aki sose szökött se otthonról, se gazdától, és nem is gyakoroltak vele elbújásost fiatalkorában az erdőn. Ez a kutya, aki szinte száz százalékban biztos, hogy el fog veszni, nem talál vissza se a gazdihoz, se a kiindulási helyre abban az esetben, ha túlmegy a szemmel, hanggal, egyszerű kereséssel becserkészhető területen és meg is zavarja valaki vagy valami. Ilyen volt az én elveszett Fényem lsd. Rita írásai: Kétségbeesve keresem…És ilyen lehetett ez a szegény Mátrában elhagyott roti is, akit nem tanítottak nyomot követni nagy valószínűséggel éves kora előtt.

2. Az otthonról szökő kutya. Ilyen Cefet. Cefetet ellopták tőlem három hónapos korában, s a faluban élt három gyerek mellett három hétig, míg meg nem találtam, és haza nem vittem. A kis disznó azzal szórakozott, hogy mihelyst nyílt befogadóinál a kapu, ő iszkiri kifele, és három gyerek kergette Nyáregyháza utcáin, ha megunta, mindig másfele ment vissza. Utána én nem vittem csak másfél éves korában erdőbe, szabadon követni, hajtani, így rögzülhetett benne, hogy saját nyomon vissza.
Ne ítéljük el ezt a technikát se, hiszen ezek a kutyák biztosan visszamennek, kiszámítható, hol lesznek, és erről átszoktatni felnőtt korban nem is nagyon lehet, sőt, nem is szabad, hiszen ha összekavarjuk, a megtalálási esélyeit csökkentjük. Azt a kutyát a legnehezebb megtalálni, aki ötletszerűen keres minket, persze  mindig máshol, mint ahol mi őt, vagy ahol mi gondoljuk, hogy ő keres. Inkább sokszor fél túra.

3. Az utánunk jövő kutya. A legjobb, mert mindkét nyomkövetési szisztémában gyakorlott. De ezt nem magától tanulta, bizony, a megfelelő időben tenni kell érte. A tevés azt jelenti, hogy éves kora előtt, már a legjobb hat-nyolc hetes kortól, szabadon sétálunk vele a nagy erdőben. A kiskutya szaglászik, el-el maradozik, mi meg sétálunk tovább, megszokja, hogy mindig beérjen bennünket. Ezt a gyakorlatot hívom a “követő üzemmód”-nak és tanítom majd többek között az “Okos nagykutya akarok lenni!” Tréningben. Később elbújunk, várjuk, megkeressen. Előbb-utóbb használni fogja az orrát, ha nem, közelben maradunk, hívjuk, stb. A másik gyakorlat, hogy amikor eltévedt, kiabál, gyorsan megkerüljük a nyomokat, visszamegyünk a kocsihoz, oda, ahonnan a kiskutya saját nyomai is indultak, és visszahívjuk. A saját nyomon való tökéletes közlekedésre az én kiskutya-nevelési szisztémám nagyon bevált. Nálam, mivel erdőn lakom, a kiskutyák szabadon kijárhatnak. Amíg mernek, aztán vissza a kennelbe, az anyjukhoz. Később, ha kint rosszalkodnak, bent hívom őket a vacsival, ha bent vannak, kint valahol, s oda-vissza lent az orruk.


( az összes fényképet megnézheted a http://matraikutyakaland.kgyurkorita.fotoalbum.hu/ linken)


Your Comment

You can use these tags:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>