Szép tavaszi nap volt, még a március 15-i havazások előtt, amikor a vasárnap estig melóval töltött hétvége utáni hétfőn reggel elindultam a tanyára, etetni meg rendet tenni egy kicsit a kopók körül. Eleve későn indultam Gödöllőről, siettem is, mert éjszakára vissza kellett menjek dolgozni Szigetszentmiklósra, s mindig ilyenkor kezdődnek a gondok.
Már felszáradt valamennyire a talaj, így a Wekerle-major felé vivő, legtovább betonos úton mentem, az a leggyorsabb. A betontól a szomszédom tanyájáig keresztben vezető földút elvileg ilyenkorra már járható szokott lenne. Bár a télen nem volt az, mert a majorság traktorja a lovak trágyáját a két sort – a Wekerle-betont és a tanyákkal teli Kereszt-sort, amelynek a legutolsó tanyája az enyém -, összekötő földút közepe mellé hordta nagy dombokba. Az a föld a romos Wekerle-kastélyt is birtokló, major-tulajdonos német lótenyésztőké ugyanis, valaha napraforgó volt benne, most fiatal telepítésű erdő, szürkenyár és akác. A naponta arra járó trágyaszállító traktor azonban, más helyiek közlekedési szándékával nem törődve, hatalmas gépnyomokat gyártott a betont a sorral összekötő földúton.
Siettem, tavasz volt és már járhatóak a homokos részek, kipróbáltam a keresztutat. A betonnál kiszállva, gyalog teszteltem, szárazak voltak a traktornyomok mélyedései, és a közöttük levő hát. Pont az Unókám tengelytávolsága-morfondíroztam, elmegy a tetején. Nem volt kedvem visszamenni és körbe kerülni. Pár száz méterig szépen is gurultunk, de egyszer csak a jobb kerék alatti hát elkezdett keskenyedni, földkupacok jelentek meg rajta, s a földkupacok után a járható hát beleveszett a jobb oldali szántásszélbe. Az Unó kereke belecsúszott, a hasa felült, s nem ment tovább. Hintáztattam, de se előre, se hátra. Beragadtam, mindössze egy kilométerre a tanyámtól. Segítséget kellett hívjak, ha be akartam valamikorra érni dolgozni.
Hívtam mobilon a szomszédaimat, de egyikőjük sem volt otthon, vagy fel se vette. Aki otthon volt, meg autója is volt, az nem mert odajönni a könnyű kocsijával, onnan semmiképp nem tudlak kihúzni, mondta, hívj traktort. Végül úgy döntöttem, nem megyek be gyalog a tanyára, otthagytam a velem dolgozni jövő kopókat a kocsiban, és a tanyámmal ellenkező irányba, a majorba indultam gyalog, traktort vagy terepjárót, mentést szerezni. A német lovas hölgynek van négykerekes kocsija, ha otthon van. De nem volt otthon.
A majorban a lovászokat találtam, akik egy lószállító utánfutót javítottak, az egyiküket megszólítottam, azt a fiatalembert, aki a trágyát szokta a traktorral kihordani a földre, és az elmúlt években többször húzott ki a sárból, szántásból, ha elbaltáztam a dolgokat, persze nem ingyen. Most is kértem, jöjjön, húzzon ki, de azt mondta, ma nem megy ki a traktorral, nem ér rá, már indul is Albertirsára. Könyörögtem, hiszen be kellett érjek dolgozni valahogy. De csak nem, a régi hozzáállásához képest furcsa mód, sehogy sem akart kötélnek állni, tovább szerelte a ló-futót.
Dühösen és sírva hagytam ott a majort.
Átgyalogoltam a major mellett lakó helyi vadászmester házához, akivel ugyan nem voltam túl jóban, de ha otthon van a kocsija, csak segít a szőke nő szomszédján. De ő sem volt otthon, Pestre ment kivizsgálásra, mondta a zörgetésre előjövő alkalmazott. De neki megesett a szíve a bőgő szomszédasszonyon, s javasolta, várjak egy kicsit, hamarosan befejezik a munkát a gyümölcsöst metsző kertészeti munkások, és majd kitolják a beragadt Unót.
Így is történt. Hamarosan jöttek, nekifogtak, én nyomtam rükiben a gázt, a kopók ugatták a kocsit toló melósokat, bele-belestünk a szántásba, de félóra alatt kijuttatták járművemet a betonra. A betonról meg aznapi tanya-látogatás nélkül, már így is elkésve, rohanhattam dolgozni.
Kedden reggel, ahogy elszabadultam a szolgálatból, igyekeztem egyenest a tanyára. Bosszankodva láttam, Irha kint ugrál a ház előtt, valahogy ki tudott jönni. Hamarosan lihegve megérkezett Haspók is. A terület kerítését végigellenőrizve, rájöttem, az egyik hátsó, most üresen álló szoptatós kennel ajtajának rögzítését nyomták szét, valami vad zöröghetett a nyárasban a tanya mögött, majd a szoptatós kennel dróthálóján ugrottak át, a kutyaól tetejéről…
Vagy az előző napi lerobbanásom nem túl távoli zaja, a kocsiban ugató őrkopóim hangja indította őket a gazdi és a falkatagok után, ki tudja. Amikor én előző nap kimentve, elrohantam dolgozni, még visszanéztem, de a tanyasi kopók nem voltak láthatók a lerobbanás helyszínén.
Rögzítettem a szétfeszített kennelajtót, most már többszörösen is. Lassan dél lett, a létszámból azonban hiányzott még egy kutya, a Hercegem. Ha a közelben hajtana vagy szag után nyomozna, már itt lenne. A melegben otthon vannak a kopók, csak hajnalban meg alkonyatkor mennének a vadak után, a területen kíváncsiskodva.
Megetettem, Herceg még mindig sehol. A ház előtt állva és néha-néha a távolba fülelve, mintha hajtóhangot hallanék, de biztos egy tanyasi szomszéd kutya. Már meleg van, már órák óta a tanyán vagyok, ha Herceg hajtana, már itthon lenne.
Kezdek aggódni. Beülök az autóba, körbejárom a szomszédokat, hátha, de senki sem látta.
Aztán délután lesz, mennem kell dolgozni.
Másnap reggel, szolgálatom végeztével újra a tanyán vagyok, most mindenki bent van, de Herceg még mindig sehol. Újralátogatom minden irányban a szomszédokat, nincs hír róla. Valami baja történt. Ha a környéken sétálgatna csupán, élvezve a vadakat és a szabadságot, már rég hazajött volna.
Herceg nem jött haza azóta se. Letiltattam a csipszámát az állatorvosommal, hátha mégis valaki valahol befogja. Nem tartottam ugyan valószínűnek, Herceg vad, harapós őrkutyaként viselkedett a közelébe jutó idegenekkel.
Emileket írtam, körbehívtam a szomszéd falubeli állatorvosokat, vadász-ismerősöket, semmi. Egyre kevésbé hittem, Herceget viszontlátom. Profi kopó, ha tudna, hazajönne, szinte bárhonnan, ahova ő ment gyalog. Három nap alatt már a kullancstól kapott babesia is elvihette.
Beleshetett egy régi, lakatlan romtanya korhadt deszkákkal letakart, nem látszó kútjába. Lelőhették vadűzés közben, messzebb is, hiába mondták a szomszédok, nem volt vadászat, nem hallottak lövést. Elüthette a műúton egy autó, és bokorba dobhatták a testét. Összeverekedhetett egy tanyaőrző komondorral, elfekhetett az erdőn, s belehalhatott a sérüléseibe. Bármi halálos történhetett vele. Nyoma nem volt semerre, nem tudtam, ha keresném, hogy mégis tegyek valami értelmesnek tűnőt, merre is keressem. Ha ránéztem a lányaira, rá gondoltam, fájt a hiánya, sokszor sirattam kedves Hercegemet.
Eljött az április, végre szabadnapot tudtam intézni magamnak , s mentünk Csongrádra, kutyakiállításra. Hajnalban letettük kedvesemmel a tanyán a szolgálatban velem levő kutyákat, köztük Haspókot is, akit apja eltűnése óta magammal vittem mindig, nem adtam neki esélyt sem, hogy kimehessen egyedül a tanyán kívülre újra. Felvettük a showra nevezett kutyákat, s mentünk a versenyre.
Már alkonyodott, amikor sikeresen, de fáradtan visszaértünk a tanyára. Etetni kellett, letenni a sok versenyző kopót, felvenni a szolgálatba jövőket, mert másnap hajnalban újra mennem kellett dolgozni velük.
Gyomorbaütésként ért, hogy Csongrádról hazaérve a reggel bezárt Haspók nem volt otthon. Reggel letettük, becsuktuk, és sehol. Álltam az alkonyatban a ház előtt, az udvari falka fel-fel vakkantott, na mi lesz már a vacsorával, amikor meghallottam, mintha távolban, a major trágyadombja, a fiatal telepített akácos irányából, mintha valaki kutya hajtana…Nyiff-nyiff…nyiff-nyiff…
Üvöltöttem Péterért, rohant, beugrottunk az autóba, és nyomtam neki a hang irányába. Ha elhallgatott a hang, megálltunk, füleltünk, kiabáltam. Aztán újra nyomtam a gázt a hang sejtése felé. Azt nem hagyhatjuk, hogy Haspók az erdőben, egyedül hajtson, az nem lehet, hogy itthagyjuk, kívül a Kopótanya biztonságos kerítésén, az nem lehet, hogy nélküle menjek vissza Gödöllőre vagy Pestre. Addig megyek utána, amíg hajt, de hazaviszem. Nem tűnhet el, nyom nélkül, mint az apja, a Herceg.
A keresztútra ráfordulva, az addig egy fia hangot se halló Péter is hallani kezdte a kutyanyiffogást.
Beparkoltam a trágyadomb mögé, kiugrottam a kocsiból, és szaladtam befele a homokon, a fiatal akácok közötti tárcsázott, gyommentes soron.
Kezdett sötétedni, alig láttam a sötéttől meg a bőgéstől az arcomba csapódó tüskés gallyakat. Szóltam, hogy Haspók, és ő ugatott egyet. Aztán csönd lett. Nézek körbe, merre lehet? Hol vagy, Haspókom? Ekkor látok meg valami mozgást előre a derengésben, igen, mozog valami, egy kutya farka, csóvál a következő akác-sorban….
De miért áll ott helyben? Miért nem jött, ha hívom?
Haspók csak áll, csóvál, ugrana örömében, ahogy közelebb megyek, de nem tud felém jönni, valami a nyakán, valami nem engedi, valami fogva tartja…
Odamegyek, kibújtatom a műanyagozott huzal-szerűségből, pórázra teszem, fordulok, viszem, megvan, megyünk haza…
De ledermedek.
Azt a valamit, ami fogva tartotta Haspókot, nem hagyhatom ott, másnak, más kárára! Visszafordulok, alig látom már a sötétben, de addig bogozom, míg lekötöm a hurok másik végét az egyik fiatal akác tövéről, aztán elindulok Haspókkal a kocsink, és kedvesem, Péter felé.
Nem megyünk pár lépésnél messzebb, amikor újra ledermednek a lábaim.
A Haspókot fogva tartó helytől két akácsorral arrébb furcsa facsoport bontakozik ki a derengésből. A bokorcsoportból facsoport lesz, amelynek gyökerei egy nagy üreg alján erednek, s a fák túlnőnek a felszínen, beleveszve a fiatal akácosba. Egy hatalmas, vagy öt méter átmérőjű, öt méter mély üres kút az, amelynek körben téglázottak a falai, leguggolok a szélénél, széthajtom a lentről felnyúló fák gallyait, lenézek, és meglátok lent a kút alján egy fekete kutyát feküdni. Herceg!
Rohanok vissza a kocsihoz Haspókkal. – Herceg is ott van- kiáltom oda Péternek-, talán még él! Indítok, nyomom a gázt a szomszédom felé, akinek van lámpája, kötele, kútba ereszkedő cucca a teherautójához. – Gyere Pista, mondom neki, lemegyek a kútba a kutyámért, biztosítsatok! -A jószágokért mindent- válaszolja szomszédom, hozza a felszerelést, beül az Unóba, s porzunk vissza.
Már sötét van. Én még látom a hold derengésében a saját akácosba vivő nyomaimat, meg már tudom, merre van az eddig soha nem látott, hírét nem hallott ismeretlen kút, Péter és Pista lassan tudnak csak a lámpa fényében utánam jönni. Odaérek Herceghez, aki továbbra is kiterülve fekszik a kút mélyén.
Pista levilágít, de nem lát semmit. Próbálkoznak, végül én irányítom a fénysugarat falkavezérem testére. – Nem kell, hogy lemenj most a sötétben-mondja Péter. – Nem tudsz már rajta segíteni. Nézd meg jobban, teljesen kinyúlt hátra a hátsó lába, a mellsőt felhúzza, görcsben, és a pofa-bőre is felhúzva. Már nem él. -Biztos? – kérdem sírva. A férfiak bólintanak.
Ólmosak a lépteim visszafele az autóhoz, ahol Haspók vár bennünket. Furcsa ez a kutya kissé, örül, de valahogy visszafogottan. Végül is nem csoda, hurokból szabadult, és úgy kerülhetett bele, hogy oda ment, ahol apja fekszik halottan. Lehet, Herceget ment meglátogatni. Lehet, mindvégig tudta, hol van az apja, hiszen együtt voltak akkor szabadon, amikor Herceg eltűnt. Csak én elvittem magammal a fiatal szukát Pestre, és nem volt lehetősége azóta se apját megkeresni.
Hazaviszem Pistát. Menet közben elmondja, erről a kútról nem tudott, de ismer másikat, nem messze, de ott van feljáró a vadaknak. A volt Micsurin Tsz régi öntözőkútja lehet ez is, mint még ki tudja, hány a környéken.
Péter gyalog a tanyára sétált a pórázra vett Haspókkal. Etetünk, visszük magunkkal dolgozni Haspókot is, percenként megsimogatom Gödöllőre vezetés közben.
Azóta is azon gondolkodunk, mi, miért és hogyan történhetett. Nagy valószínűséggel Herceg nem a kútban pusztult el, nem úgy feküdne ott, hanem már döglötten hajították le. Nagy valószínűséggel, a testtartásból következtetve, őt is a hurok fogta meg. Bizonyítékot talán Herceg friss halott testén találhattunk volna, ha fel tudtuk volna időben hozni.
Úgy terveztem, hogy visszamegyek majd rendes hegymászó cuccal, és kivesszük Herceget. De nem sikerült rendes cuccot szerezni, a szomszédból több férfit összegyűjteni, hogy biztosítsanak, de nem is értem rá, szakdolgozatot kellett írnom, tanulnom, hogy meglegyen a diplomám.
Lehet, már csak csontjait sem tudom felhozni Hercegnek. Ahhoz, hogy pontosan megtudjuk, mi is történt vele, áprilisban fel kellett volna hoznunk, meg kellett volna vizsgálnunk.
De arról, hogy a vadászmesterrel beszéljek arról a helyről és az orvvadászról, aki az őzek mellett kutyát is fogott, nem késtem le. Megteszem majd valamelyik nap.
Lefényképeztem, és be fogom jelenteni az életveszélyes kút ottlétét az önkormányzatnál. Hiszen bárki, gyerek is beleshet, meghalhat ott, kijönni nem lehet, mobiltelefonnak se biztos, hogy van lent vétele. Életveszélyes létesítmény, keríteni vagy fedni kell.
Azóta is azon gondolkozom, amikor Herceg eltűnésének észlelése előtti nap lerobbantam, a huroktól és a fedetlen hatalmas kúttól alig száz méterre, Herceg már a hurokban volt-e? Ha még nem, miért volt furcsa az orvvadász, amikor mentést kértem tőle? Ha a hurokban Herceg élt még, miért nem ugatott akkor, közelebb voltam, hangom és kopóhangunk is volt? Másnap akkor nem őt hallottam volna vagy mégis? Ha másnap elindulok a hang irányába, mint tettem egy hónap múlva Haspókért, az ismétlődés miatt gyanakvón, Herceget megtalálom élve? Haspók nem ugrált a hurokban, tudta, ki van kötve, várt és szólt, és bízott, anya jön érte. Vajon Herceg is így várt valameddig? Vagy arra ment az orvvadász, és nekiugrott, vagy az a szemét segítette át a Hold túloldalára? Vagy csak várt, halálát várón?
Kérdések, amelyekre, azóta se, fájón, nincs válasz.
Egy dologra kérlek, barátom, ha olvasod e rejtélyes és tragikus történetet: fogj gyanút már elsőre. Már elsőre, ne csak másodjára, mint én, ha azt hallod, egy kutya csak úgy ugat az erdőben, hosszan, egy helyben. Ha ott ugat, ahol nincs semmi. Ahol nincs semmi oka, hogy egy helyben ugasson egy kutya. Menj oda, kérlek. Nézd meg azt a kutyát, mit és miért ugat. Lehet, életet mentesz a gyanúval.