Csucsu kutyus például játékos, emberszerető, de “kertből szökik” az állatvédők szerint. Kérdem én, a sok kutyát látott, nevelt, és kopókon edzett kiképző: száz kutyából hány marad otthon, ha alacsony, lukas, hiányos, alul átkúszható a kerítés?
Láttam valaha egy videót arról, beagle-k hogyan másztak ki a több méter magas, fedett kennelből. Kopóim is zseniálisak, 15×15 centis luk, a normális betonháló már átjárható többüknek. De a legtöbb kutya nem ilyen művész, és a megfelelő, alábetonozott, két méter magas, nem vízszintes rudazatú kerítés elég ahhoz, hogy benttartsa őket-a fajnak és az egyéni mozgás- és újdonságigényüknek megfelelő mozgatás, tartás mellett. Kérdés tehát, hogy Csucsuka zseniális akrobata, vagy inkább egyszerű kutyus, és ahol eddig volt, szar volt a kerítés és a kutya nem mozgatódott eleget, ami, ugye, az új helyén nem lesz adott dolog, remélhetőleg. És ha eddig nem úgy tartotta az az állatbarát, ahogy kellett volna, mert ugye a menhelyektől ne várjuk el a sétáltatást, akkor az örökbeadásánál hangsúlyoznám a kész tény, hogy “kertből szökik” helyett azt, hogy nagy a mozgás és újdonságigénye az ebnek. Arról nem beszélve, hogy a megfelelő, átlag kutyának nem átjárható kerítés megléte nélkül egyetlen ebet sem szabadna örökbe adni!
Nem is adok el én kiskopót a megfelelő szökésgátló létesítmény nélküli helyre. Nem kapott kiskutyát a kecskeméti iparművész sem, aki nem akarta elcsúfítani az egy méteres csodaszép díszes kovácsoltvas telekhatárolóját-mert azt ugye, kerítésnek nem lehet nevezni. Nem kapott kiskutyát az a kutyakiképzési szakirodalomban “jártas” kopóérdeklődő sem, aki azt gondolta, a kerítetlen tanyáján szabadon majd ellesz egy kopó (más kutyát sem adtam volna neki), és azt mondta: hogy ne menjen el, “majd megtanítjuk neki”.
Igen, tanítható részben arra a kutya, hogy elmaradjon otthon nyugodtan, ne rágjon, ne vonyítson, de arra, hogy ha tud, képes, ne akarjon szeretett gazdájával menni, ha az távozik otthonról, arra nehezen. Megfordítva: ha egy kutya nem akar a gazdájával menni, ha az elmegy otthonról, az nem jól nevelt, hanem rosszul kötődő.
Különösen azok a kutyák mennének megnézni, hogy mért ugat a Bodri a szomszéd utcában, akiknek nincs rá lehetőségük ezt a gazdival megtenni. Egy volt ügyfelem is azzal érvelt, mért nem sétáltatja kutyáit, hogy ha nem viszi ki, akkor az eb nem szokik hozzá, és nem fogja azt igényelni! Hál istennek, ez az ügyfél már leiratkozott.
Ellenkező, és számomra szintén szörnyű szemlélet az, amelyet az általam örökbe fogadott Báró volt gazdája képviselt. Báró ugyanis kerítés nélküli házban lakott és szabadon sétált a kisvárosban, mert gazdái azt tartották, a kutyának is jár a szabadság, és állatkínzás megkötni, bezárni. Legyünk igazságosak, ennek a véleményüknek az adott részben alapot, hogy amikor Báróval az előző mondatban emlegetett két “szörnyűséget” megtették, az napokig a szomszédok kínzásával járt, mert Báróka éles és nem csituló üvöltéssel adott hangot az őt ért méltánytalanságnak. Így Bárókát, amikor sokadszor szedték ki a “kutyák korlátozhatatlan szabadságában” nem hívő, és a fent említett kivételek közé tartozó állatvédők az autók alól, nálam helyezték el. Na, Báróka ordíthatott nálam a tanyán, míg be nem rekedt. Aztán ellenkondícionálással megtanulta, hogy akkor kap simit, odafigyelést, ha csöndben marad. Nálam és egyedüli felügyeletem alatt ezt tudta is. Ugyanakkor minden új helyzetben, új emberek között, így kutyakiállításon is, a szokásos tenorhoz illő műsort előadta. Mindenhol, ahol esélyét látta, hogy valaki megérti az őt szabadságában korlátozó szörnyű méltánytalanságot. Hiába, hat éve alatt megtanulta, hogy a legtöbb embernél egy tenorszóló az hat.
A bevezetőben említett közösségi klub másik gazdakereső kutyája, nevezzük Buksinak, szintén ember és gyerekbarát állatként került kiajánlásra. Buksi nagyon rossz állapotban került a nemes állatvédők telepére, ahol csinos lett, tiszta és egészséges, és olyan vidám, hogy a fényképen labdát apportozva szerepel. Sziporkázó személyiségének legnagyobb hibája, hogy “NEM SZERET PÓRÁZON MENNI”!
Kedves állattartók, állatbarátok! Szerintetek az a kutyaegyéniség része, az joga egy kutyának, hogy nem akar vezetéken járni?
Mert szerintem ez tanítási, szocializációs baklövés, ami korlátozza mind a kutya, mind a jövendő gazdája lehetőségeit. És ezt a hibát igen gyorsan el kell a szerencsétlen ebbel megfelelő, állatbarát tanítási technikával feledtetni.
Mert nézzük a jog felől. A kisgyerekednek sincs joga az úttesten szaladgálni, mert te, a felnőtt vagy érte felelős. Igen, joga van a gyereknek, mint gyámság alatt álló, koránál fogva jogaiban részben korlátozott lénynek ahhoz, hogy ne bántsák, ne legyen kitéve fizikai és lelki zaklatásnak, legyen ennivalója, meleg fekhelye, ellátása. De a mindenhova menés szabadságával nem képes koránál fogva felelősséggel élni, így a felnőtt a büntetőjogi felelős érte! Gondold meg, néhány hölgy még az érett férfi párjának sem adja meg ezt a jogot!
A kedvenced pedig ugyanúgy nem döntésképes saját biztonságát illetően, mint gyermeked, Te vagy felelős érte. Nem engedsz a hisztis kölöknek a boltban sem, ha azt a sokadik kindercsokit akarja megvetetni veled aznap, még ha visítva veri is a fenekét a földhöz, hanem gyorsan, minél kevesebb visítással kiviszed az üzletből (ha nem keversz le neki egy nagy pofont, amit ugye, elvből ellenzünk). Szóval, kezeld úgy kedvenced szabadságjogait, mint gyermekedét, és rendben lesztek.
A gyermeked és kedvenced másik alap joga, hogy megfelelő, tápláló ételhez jusson. De ugye te se veszed meg Pistikének a téliszalámit, ha nem kell neki a párizsi, főleg, ha nem is teheted meg minimálbérből élő egyedülálló szülőként. Kedvencednek se nagyon van joga kiköpni a minőségi kutyatápot, mert “nem szereti”, hanem meg kell tanulnia, hogy az tápláló, és ha kellően éhes, te meg ügyes, trükkös gazdi vagy, és szeretetet, simogatást, emberi kontaktust kap a dologért a kedvenc, menni fog.
A kutya egyénisége álláspontom szerint ott érhető tetten, hogy a labdával vagy a ronggyal szeret inkább játszani, vagy csak inkább melletted hever a füvön. Ott, hogy sokat szaglászik-e a séta során, játszik-e más kutyákkal a futtatón, a Lédivel vagy a Hektorral barátkozik szívesebben, a lakásodban az előszobában alszik inkább vagy a hálóban, ha engeded, az ágyad mellett. Ott, hogy mozgós vagy lusta alkat, milyen játékot tanul szívesen, kit kedvel a családból, és igen, ott, hogy szívesen barátkozik-e idegenekkel.
Talán egyetlen igazi és nem kellően tiszteletben tartott joga ez kedvencednek. Mert ahogy neked is, neki is joga van eldönteni, akarja-e, hogy Mari néni megtapogassa. De Mari néni ezt nem kérdezi tőle, hanem megy, nyúlkál és megsértődik, ha Cézár már nem tud tovább hátrálni a nem kívánt bizalmaskodó kezek elől és rámorog!
Sok problémás kopó tanítójaként állandóan azzal küzdök, hogy a szertelen, tiszteletlen de imádnivaló ebeimet rendre, fegyelemre és korlátok közé szorítsam, ami, ugye, nem mindig sikerül. De kiképzőként is abban hiszek, hogy a kutyusoknak az a jó, azért bírták háziállatként az évezredek során elviselni nehéz emberi mivoltunkat, mert a hozzánk való alkalmazkodásra szelektálódtak. A mi dolgunk tehát az gazdiként, hogy ne toleráljuk azt az “egyéniség”-vonást, ami nekünk kellemetlen. Hogy megtanítsuk arra humánus eszközökkel az ebet, hogy mit ne tegyen, és azt tegye, ami nekünk, és ezért neki is kellemes, vagy közömbös, persze, az állat-mivoltának megfelelő tartás mellett. Azt gondolom tehát, az, hogy egy kutya nem tanult meg pórázon menni, az a saját és gazdája közös mozgását korlátozza, és nem elfogadható. Ha ilyen kutyát kínálok gazdinak, akkor azt tartom célszerűnek mondani róla, hogy meg kell tanítani a vezetéken való sétára, esetleg szakember segítségét is igénybe kell ehhez venni. Mert igenis jó és szükséges, és elvárás a kutyának sétálni a gazdival. Ehhez a póráz is kell, és ez élvezet nagyon sok kutyának, aki már viszi is a pórázt, ha sétálni szeretne.
Legyen hát ez öröme annak a szerencsétlen befogadott kóbornak is kellő tanítás után, akit most úgy ajánlgatnak, hogy ezt “nem szereti”!
# Mezei Gabriella on május 29th, 2010
Kedves Rita! Teljesen igazad van! Nekem volt egy 13 éves magyarvizsla lányom, aki 6 hetes korától lakásban volt tartva, mert nem volt kertünk még akkor. 11 éves volt amikor kiköltöztünk a dunapartra családi házba és mikor először ott hagytuk, (gondoltam nem zárom be a lakásba, végre szabadon lehet – ajtón tudott közlekedni a lakásba ki-be) megtalálta a kerítésen azt a legkisebb lyukat amin ki tudott jönni utánnunk. Szerencsére a szomszédok észrevették és megfogták és telefonáltak nekünk, mi pedig rohantunk haza hozzá. Nem bántottam hiszen nem ő tehetett róla, hogy kijött a keritésen. Ez a mi hibánk volt, nem néztük meg, hogy a kerités között ő bizony kifér! Nem a megszokott helyén lett ott hagyva, gondolom félt hogy most minden megváltozott körülötte és most mi lesz vele. Igy ez soha többé nem fordult elő. Fokozatosan szoktattam hozzá ahhoz, hogy ha itt is itt hagyjuk, mi mindig visszajövünk hozzá, akár a kertben van akár a lakásban. 12 éves volt mikor befogadtunk mellé egy 8 hónapos ordas németjuhász kölyköt – soha nem volt kettejük között probléma – jól meg voltak. Sajnos tavaly december 15-én őt el kellett altatnunk, mert áttétes rákos volt, és hogy a szenvedését megelőzzük úgy döntöttem nem hagyom szenvedni. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, sőt kértem az állatorvostól gondolkodási időt – de miután ő nem sok jót jósolt, igy nem sokáig gondolkodtam az altatáson. Pedig nagyon szerettem volna ha élvezhette volna több ideig a kertben rejlő szabadságot!
Mikor egyedül maradt a németjuhász kutyusunk, kicsit megváltozott a viselkedése. Agresszivabb lett a szomszéd kutyákkal, sokat ugatott. Én ezt is megértettem, hiszen a szomszédainkban mindehol két kutya volt, ő pedig egyedül maradt. Három hónap egyedül lét után befogadtunk egy “rossz helyről elhozott” kis magyar vizsla kislányt. Az első napon azért voltak problémák az új jövevény elfogadásával kapcsolatosan. De ezt hamar megoldottuk, mert rájöttünk hogy az a legjobb ha együtt kivisszük őket sétálni és játszani a dunához. Azóta nagyon jól megvannak, a nagy imádja a kicsit, órákat tudnak együtt játszani és nagyon szeretik egymást. Az ordas viselkedése is visszaállt, sőt már a szomszédok is megjegyezték, hogy milyen nyugodt lett, újra a régi!
Nagyon jó anyaként viselkedik a kicsivel, tanitgatja, nevelgeti.
Szóval én úgy gondolom, mindig az ember tehet a kutya viselkedéséről. Meg kell találni azt ami a kutyának is jó és a gazdinak is. Oda kell figyelni rájuk, mert akkor megértjük őket. Természetes, hogy nem engedhetünk meg mindent neki, hiszen tényleg a gyermekeinket is következetesen kell hogy neveljük, különben azokkal is gond lehet. Ők is a “gyerekeink” , óvni, tanitani, vigyázni és szeretni kell őket!
# Mezei Gabriella on május 29th, 2010
Rita nagyon sok embernek ajánlottalak már, akiknek nevelési vagy tartási gondjaik vannak. Úgy gondolom nagyon sokat segithetsz a “gyakorlatlan” állattartóknak! Köszönjük segitségedet!