a városlakó erdélyi kopó
Nemzetközi Kutya Magazin, 2011. 01.
Öreg autómban, Budapesten kutyakajáért pöfögve igen sokan megnézik az anyósülésen feszítő erdélyi kopóimat, akik ha nem alszanak, akkor nézgelődnek, de eszük ágában sincs kiugrani – még a piros lámpánál várakozva sem – a lehúzott ablakon. A „titok” nem más, mint a rengeteg mozgás, lefárasztás.
Városban tartani nagy mozgásigényű vadászkutyát? Furcsának, ha nem állatkínzásnak gondolják ezt sokan. Pedig egy kopónak sokkal kellemesebb egy sportos városi családdal lakásban élni, mint egy kertbe zárva unatkozni, élete végéig.
Vidéken sokkal több a háziállat, a falu szélén a vad, óriási kísértés a hajtani szökő kopónak. Szabadon futnia vadmentes helyen, más kutyákkal társasági életet élnie ott nincs lehetősége, pedig a kopó falkaállat, többségük él-hal a kutyatársaságért. Vidéken, sajnos, nem divat a kutyasétáltatás, megszólják, ha fel nem jelentik érte a gazdát a szomszédok. Sokszor még pórázon sem mozoghat ott konfrontáció nélkül a kutya.
Azt gondolják egyes kopó iránt érdeklődők, hogy elég nagy a kertjük, elszaladgál ott az eb. A valóság az, hogy a kopó bizony, unatkozik, és a kerítésen kívül keres magának szórakozást – bosszantva ezzel a szomszédot, gazdit. De az ember sem érezné jól magát egy idő után bezárva a saját házába, bármilyen csuda házimozi szórakoztatná. Társasági lények vagyunk mi is, meg a füzérben dolgozó, valaha falkában, kopóudvarban élő, egymással igen mély szociális kapcsolatokat kiépítő erdélyi kopók is.
Városban, lakásban tartva viszont a legtöbb lelki és fizikai igénye kielégülést nyerhet ezen ősi magyar vadászkutyának. Ha napi több órát sétálnak vele a sportos vagy az egészségük helyreállítására törekvő (akár nyugdíjas) tulajdonosok, akkor bőven elalszik tíz órát is, hangosan horkolva a kedvenc, míg az emberek a betevőt keresik. Városban, különösen Pesten, olyan parkok, szigetek, zöldterületek, bányatavak vannak, ahol ha nem is engedik, de megtűrik a kutya szabadon létét, s ahol nincs hajtható vad, kivéve néhány mókust, sünt, kóbor, a fára gyorsan felmenekülő macskát.
Sétálni szinte divat, mehetünk tömegközlekedéssel új, ismeretlen helyekre, ahol kiélheti kopónk kíváncsiságát, elolvashatja a sarki kutya-üzenőtáblákat. És kutyafuttatók, kerítettek is, épültek százszámra, a kopók áldása kísérje érte az önkormányzatokat. Ott kiélheti ebünk kutya-társaság igényét.
Aztán jön a hétvége, minden városi erdélyi kopó hétközi vágyálma. Mehet a család kirándulni! A kopó azért flexpórázon, amelyre látszólag semmi szükség, ha rajta van a kutyákon, akkor nem mutatkozik vad. De ha óvatlanul nem tesszük fel, orvhajtásba torkollhat egy-egy kopós hegyi kirándulás.
Még jobban élvezik a kutyák, ha vaddisznóskertbe, vércsapázni , vonszalékozni, nyomkövetni vagy valódi vaddisznóhajtásra megyünk velük.
Kevés az olyan erdélyi kopó Magyarországon, amelyik rendszeresen, hivatalosan, vaddisznóhajtásokon vagy sebzés-utánkeresésben vadászhat. Legtöbbjük családi, hobbikutya, stresszben él, mert kielégítetlenek maradnak vágyai a kutyatársaság, a szabad hajtás, a sok kilométernyi vándorlás iránt.
A „kopóság” megőrzése mellett a tenyésztésnek jó lenne a kopó gazdára figyelése és a kulturált szabadidőkutya-lét felé terelni az erdélyi kopók jellemét. A kopó kiváló orra és kitűnő tájékozódó-képessége genetikai alapjainak megőrzése mellett a családba való beilleszkedést elősegítő tulajdonságok preferálását a tenyésztés során.
Tuskán István, már elhunyt régi erdélyi vadász szerint a disznóskutya versenyek semmire sem valók – legalább is a kopó szempontjából.
Mert első és legfontosabb, amiben a kopó utolérhetetlen, a vad megtalálása. Míg hajtás közben talajszimattal dolgozik, addig keresés közben légszimattal, rendkívül gyors vágtában. A magasan terjedő szagok észleléséért olykor két lábra emelkedik. Ha már megvan a vad, akkor lassú galoppban talajszimattal követi. A kopó önálló kutya – az is kell, hogy legyen – sokszor kilométerekre kell dolgozzon gazdájától és meg kell oldja a helyzetet.
Az állítás nem kifejezetten kopó munka, rendszerint nem is tisztavérű kopókra bízták. Amikor megszólalt a vezérkutya – a kopó – mert az csak a kívánt fajú vadat hajtotta, akkor engedték el a fogdmegeket.
A kopó fő szerepe a megtéveszthetetlen nyomtartás és a hatalmas terület gyors lekeresése, amire
egyetlen más fajta sem alkalmas. És arra sem, hogy olyan messziről, saját nyomán visszajöjjön.
Mégis, az Erdélyi Kopó Klub a tenyésztés feltételeként ragaszkodik ahhoz a képességvizsgához, amelyikben elvárás egy egyéves erdélyi kopótól, hogy a vaddisznót ne hagyja ott, maximum egyszer mehet vissza kizárás terhe mellett a tőle távol álló gazdájához. Rögzítjük bennük, hogy a vad fontosabb a gazdánál.
Csoda-e, ha egyre jobban szöknek a kutyák? És senki sem azt a vizsga-részt veszi komolyan, amelyik megkövetelné, hogy minden segédeszköz nélkül, a kutya-gazda kapcsolatot, kommunikációt erősítve, a kopó lehívható legyen a disznóról – és az életben más állatról.
Jó lenne elgondolkodni egy olyan „kopóság”-felmérésen, ahol az orrjóságot, a nyomtartást nem élő disznón, hanem például véres vonszalékon tesztelnénk, akár csak választható módon is. Mert kihaló-félben levő, a genetikai sokszínűség megőrzéséhez szükséges állománylétszámnál kevesebb szaporodó egyeddel rendelkező fajtánál, a tenyésztési kereteket pont nem szűkíteni, hanem tágítani illene.
Hogy egészséges, sportos gazda mellett kitartó, terhelhető kutyafajta maradjon az erdélyi kopó, szigorúbban illene viszont venni a szavakban és törvényekben deklarált, de alig néhány tenyésztő által betartott kutya-egészségvédelmi szabályokat. Így például csak diszplázia (DP)-szűrt szülőkkel szabadna tenyészteni, de ez csak jövőbeli elvárás sajnos az erdélyi kopóknál. Pedig nagyon terhelt az állomány, hiába vadászkutya. Sok-sok éve nem marad ott az erdőn a medve mancsai között az az eb, aki nem tud hazamenni, mert nem bírja az egész napos gyűrődést a csontozata. Ma már nem szelektálódik hosszútávfutásra az állomány. S a kopó nem németjuhász. Rajtuk nem látszik a rossz csípő, súlyos DP-vel hajtanak, bár nem sokáig, nem eléggé kitartóan kutyák, mert viszi a vérük, s a hatalmas fájdalomtűrő képességük elrejti a gondot. Az állomány csekély hányada van szűrve, pedig a DP elleni harcot sikeresen megvívni csak statisztikai alapon, a szűrt egyedek utódainak szűrésével lehetséges.
A tenyésztésre való kiválasztásban szintén figyelembe illene venni, a kopó nem vizsla. Bizalmatlan elsőre. Nem megy oda bárkihez, nem az emberekkel való kommunikáció tette őt sikeressé régen sem a vadászatokon. És nem is beagle, akit a nyúl felhajtására használtak. Lényeges a különbség egy nyúl és egy medve-, disznóvadász kutya reakciója között, ha a háta mögött váratlan zörrenés hallik. A nyúl ritkán támadja meg a kutyát, a beagle-nek nincs oka, hogy féltse a hátulját. Bezzeg a medvevadász erdélyi kopónak! Erdélyben, a málnásban a macival a háta mögött nem sokáig maradna életben a nem először ugró, aztán nézegető kutya!
Ezért a wesen-teszteket óvatosan ajánlott használni.
És nem az első reakciót, hanem a másodikat, mint a jelenlegi képességvizsga lövéstesztje, még inkább a harmadikat, negyediket érdemes nézni. Ugyanis amelyik kopó nem ugrik meg a háta mögötti ismeretlen zajtól, az vagy süket, vagy buta, vagy lassú, vagy hozzászokott, neki nem új.
Miért szeretem az erdélyi kopót?
A kopó sokszor szökik, ha nem megfelelő a kerítés. Nem tiszteli a gazdát, az ember nem vezére, haverja neki.
Kilopja a húst a fazékból. Megöli, amit megfog, nyulat biztos, de a macskát is néha. Ehhez a kutyához igen jó kerítés kell, ez egy problémás kutya.
Szinte egyáltalán nem tanítható meg arra, hogy kint ne bántson más állatot. Szinte egyáltalán nem
tanítható meg arra, hogy ne menjen messze az erdőn, és ne hagyja ott a vezetőjét, ha ugrik előtte a vad, vagy szagot fog.
Sebestyén Andrea aranykoszorús tenyésztőnk azt mondja, ő meg is őrülne attól, ha egy vizsla ott tekeregne a lába körül, és kilopná a zsebkendőjét, és hozná, hogy ő milyen jó kutya. Ő az olyan kutyát kedveli, amelynek véleménye van és önálló . A kopónak első a vad, aztán a zaba és csak azután jöhet szóba a gazdi. De ehhez a kutyához szerinte átjárhatatlan és dupla kerítés kell, kutya-társ meg vaddisznóhajtás.
Én azért szeretem a kopót, mert olyan is tud lenni, mint a macska. Érintés-centrikus. Úgy áll meg
mellettem, és falkatársai mellett, hogy nekünk dől. Kontakt állat-mondják erre a szociobiológusok. Nagyon szereti, ha közel van a gazdához is. A falka tagjai ápolják, bolházzák és a vizet nyalják társaikról, egymáshoz bújnak pihenés, alvás közben. Ez különbözteti meg őket a dobermann-keverékektől, akik hidegben, megfázva is őrzik a tíz-húsz centis személyes terüket.
Az erdélyi kopó igazi lakásba, városi kutyának való rövidszőrű, nem túl hangos, házőrző eb. Olyan sportos családnak kiváló társ, amelyik esténként sétálni és a kutyafuttatóra, hétvégén meg kirándulni viszi. A vadászokon kívül nekik való az erdélyi kopó. De ahhoz, hogy ötven év múlva is, a populáció életképességét biztosító genetikai sokszínűségét megőrizve létezzen e kiváló magyar fajta, a „családi kutyasággal” nem ellentétben álló „kopóság” paramétereit újra kell, hogy értelmezzük a tenyésztés során.