Elindulsz egy szép, havas téli késő délelőtt túrázni a hegyekbe a kedveseddel és a kopókkal, és nem gondolsz arra, pár óra múlva arra késztet majd a sors, hogy átgondold életed.
Fel sem merül benned, hogy olyan helyzetbe kerülsz, amikor elveszti fontosságát a cél, a döntések elsődleges szempontja a károk minimalizálása, az életek és a viszonylagos testi épség megőrzése, a hazajutás biztonsága lesz. Amikor emelt fővel, fájva, de még élve, viszonylag mozgásképesen és átértékelve a fontossági sorrendeket életedben, visszafordulsz, menteni a menthetőt.
2010.12.15. Szurdokpüspökiből, a pincesor alatti vízszintes utcából indultunk fel a havas és gyönyörű tájházakból álló pincesor meredek utcáján, a piros csík turistajelzésen.
A szőlőhegy sárban keletkezett traktor és terepjáró-nyomos, a fagyban bokatörő útján, a Horka és a Derzsi-hegy között kapaszkodtunk fel, az erdő, a hegyek felé.
A Diós-patakon átkelve egy füves-szúrós bokros, köves kopár meredek domboldal következett, és egyre nagyobb pelyhekben kezdett hullani a hó. A tetejéről körbenézve a tájon a ködben, a rendületlenül hulló hóban felsejlettek a távoli hegyek, ahova tartottunk, és a hópelyhek ráolvadtak a fényképezőgép objektívére, egyedi emléket hagyva maguk után. Kemény mászás volt ez a meredek, csúszott is a köves-jeges-havas talaj, így körbenézni, szemlélni a tájat a meleg ruhából, egészségesen, a jóleső erőfeszítés elégedettségével pihenésképp, kellemes volt.
A kopók, Sári-sori Macskavadász Zenta flexen, SSM Irha még fiatalként szabadon, és kedvesem akkor még a földi vadászmezőkön velünk túrázó Iriskéje is boldogan szaladt a friss tíz centis hóban.
Tudtuk, késésben vagyunk, délben indultunk szokás szerint, emelkedik az út a hegycsúcsokon át a Muzsla felé, de kilométerben nem tűnt olyan óriásinak a tervezett távolság. És ott a hóesésben, a ködös derengő szürkeségben, egyedül a mindent beborító, körbeölelő puha természettel, mintha megállt volna az idő, végtelennek tűnt a világosság, a téli délután.
A Kis-hársas aljában, még a köves talajon torzul, aprócskára nőtt tölgyek és a bozót között vivő úton egyszerre nem láttuk már az addig elől mendegélő Iriskét. Aztán pár perc múlva a földúton szembejött egy róka. A ravaszdi lába földbe gyökerezett, amikor meglátta a vele szembejövő kopókat. De ekkorra mögötte az úton megérkezett Iriske is. A róka felocsúdott, balra bevágtatott a bozótba. Iriske elégedett mosollyal -na mit hoztam-, odament gazdájához egy simogatásért, Irha elvágtatott a róka után, Zenta meg visítva rángatta a flexet, állt két lábra, hátha meglátja és torkon ragadhatja a vörös bundást.
Álltunk pár percet, míg Irha, elvesztve a róka nyomát, visszajött, majd másztunk tovább. Én meg-megállva kattingattam. Lenyűgözött a hó, a drapp és más pasztelszínben játszó táj. Egyre nagyobbak lettek a fák, egyre kevésbé kopár a táj, de a puha hó még azt is kedvessé, élvezhetővé varázsolta. Végül beértünk az erdőbe. Másztunk tovább.
A kiválasztott útvonal egyre csak feljebb vezetett. Valamikor elértük a Horka-tetőt, majd le és fel, a Kis-Kancsár alatt mentünk el, később láttuk a Nagy-Kancsárt, de csak mentünk és meneteltünk a hóesésben, nem tudtuk, melyik melyik, a sok majdnem egyforma hegy közül. Minden újabb hegycsúcsra felküzdve magunkat azt gondoltam, az már a Muzsla, de Péter nézte a térképet, s mondta, még nem, az még messze van…
Azután, hogy feljebb értünk a hegyekbe, elhagytuk a kopár részt, már nem volt semmi kilátás, a csúcsok tetején is erdő volt, csodaszép, sok-karú, élőlényeknek tűnő bükkfákkal. Mentünk az erdő közepén, a hegygerincen, a Harasztos-bércen, néhol az északi meredek lejtő felé szimatoltak a kopók, muflonok szagát hozhatta a szél.
Már szürkébbek lettek a fények, mire felértünk a Muzslára. Készítettünk pár fényképet a hóval borított kopókról meg rólam a 885 métert jelző csúcs-kő előtt.
Még egy óra, és sötét lesz-mondta Péter ott a csúcsnál. A tervezett út, hogy a Muzsla északi oldalán lemegyünk, majd a zöld háromszög jelzésen a Kis-bérc majd a Szarvas-bérc alatt délnek tartva leereszkedünk, a Sóbánya-patak medrében kanyarodunk vissza, hosszabb egy kicsivel, mint amerre jöttünk.
-Ne forduljunk vissza?-kérdezte Péter. -Ne-mondtam, hiszen nem szeretek ugyanarra jönni mint menni, és még látunk, világít a hó, van zseblámpánk, jól láthatóak a turista-jelek és egyébként is, ezután könnyebb lesz, lefele megyünk. Teli voltam energiával, vággyal, felfedezni, megszemlélni az út ismeretlenjét.
Indultunk hát tovább, előre, a szürkülő hóesésben.
Lassan sötétedett. A zöld háromszög-jelzések délkeletnek sokkal kevésbé gyakoriak voltak, mint addig a piros csík. A térkép szerint ahogy leértünk a Sóbánya-patak völgyébe, el kell forduljunk kissé jobbra, egészen délnek.
Mentünk a sötétben, szakadt a hó, de láttuk valamennyire az utat. Elkanyarodtunk jobbra, mentünk, de az út emelkedni kezdett, aminek nem kellett volna, és akkor jöttünk rá, hogy már régóta nem láttunk egy fán se jelzést. De nem volt másfele út, hol is vagyunk? Elindultunk vissza, megvilágítva zseblámpával a fákat, jelzést keresve, a lejtőig, ahol megleltük az elveszett zöld háromszöget. De út nem vitt csak arra, egy térképen is jelölt jelzés nélküli szekérút, mint amerre fölösben jártunk. Hol és merre vezet akkor a turista-jelzés?
Megnéztük mégegyszer a térképet, nem találtunk mást, mint hogy ereszkedni kell a patakig. Levilágítva a lejtőn, meg is láttuk egy messzi fán a jelet. Mentünk hát lefele, út nélkül, a patakvölgy irányába, a fák között, jelzéstől jelzésig.
A patakvölgyben jártunk, a kövek között néha megláttuk a hó, a jég alól előcsörgedező vizet. De egyszer csak elfogytak a jelzések. Kerestük előre, jobbra, balra, de nem volt következő jelzés egyetlen fán sem. Kerestük körben. Nem volt. Lassan nem tudtuk, a nagy körözések után, merre van a merre, így gyorsan a hóban látható nyomainkon visszamentünk az utolsó jelzéssel rendelkező fához, mint biztos ponthoz, lekötöttük a kutyákat, és onnan kezdtük el újra, felváltva, míg egyikőnk a fánál maradt, a zseblámpával az útvonal-keresést. Félóra múlva még mindig nem találtuk meg vagy ötven méteres messzeségben sem a következő turista-jelzést. Sötét volt, fagy és erőteljes hóesés, nem tudtuk, mit csináljunk. Én még folytattam volna a jelzés-keresést, elgondolkodtam azon, hogy menni kellene a Sóbánya-, majd a Rédei-Nagy patak mellett lefele, hiszen a térkép szerint arra megy az út, el se lehetne téveszteni, amikor Péter megcsúszott egy kövön, elesett, és nem bírt lábra állni.
Úgy tűnt, baj van, igen nagy.
Ott állunk az éjszakában egy műúttól, segítségtől igen messzi helyen, szakad és lassan betemet minket a hó. Ha bármelyikünket baleset éri, járóképtelen lesz, nem tudjuk, nem bírjuk kivinni a másikat. Én legalábbis Pétert bizonyosan nem, főleg hogy az ismert út vissza, felfele, a Muzsla csúcsa fele vezet. Ott, az erdő közepén a hóban bevackolni nem lehet, ha nem mozgunk, hamarosan átfúj a szél, a fagy, tartalék meleg ruhánk nincs, megfagynánk virradatig, míg meglátnánk a kivezető jelzéseket.
Péter közben, némi pihenés, masszírozás segítségével, lábra bírt állni, de megütött lába görcsölt, fájt, nehezen működött, s hogy ne legyen egyedül a baj, az eséstől a kövön megrepedt a zsebében tartott fényképező kijelzője. Azóta nem látni, mit is rögzít a gép, csak letöltve a számítógépen.
Kerestem némi fájdalomcsillapítót, görcsoldót a zsákomban Péternek, hátha használ, s körbenéztünk. A lámpa merült, egyre kevesebbet láttunk a fényénél, a térképet is telefonnal, a fényképező vakujával böngésztük. A hó esett, és egyre jobban betemette a lábnyomainkat. Még fél óra, és már nyoma se lesz arra jártunknak…
Egyre jobban átfázunk az állásban. Menni kell, ha nem akarunk megfázni. De merre? Előre nem tudjuk az utat, nem látjuk a jelzéseket, Péter lába nem bírja a patakmeder köveit, még egy esés, és ottmaradunk.
Nincs más út, mint vissza. Vissza felfele, óvatosan, mindig biztosan lépve, pihenve időnként, beosztva energiánkat, mert még egy rossz lépés, és sose jutunk haza. Nem érdekes, meddig tart a visszaút. Nem sietünk már, az a fő, hogy újabb baleset nélkül, abban a tempóban, ahogy Péter lába bírja, haladjunk. Segít, hogy még látszanak a nyomaink, azon sötétben, a hótakaró derengésében is haladhatunk, és a Muzsla alatt már gyakori és jól látható a turistajelzés. Csak Péter bírja! Az én dolgom őt támogatni.
Még egy fényképet csinálok az utolsó turistajelzésről, és indulunk.
Óvatosan lépkedve mászunk visszafele. Pórázon maradnak a kutyák, hiszen nem hiányzik még az is, hogy őket is kereshessük a sötét téli rengetegben.
Órák telnek el, mi lassan haladunk. Hull a hó. Elhagyjuk Muzslát, a gerincen még látszanak nyomaink, lefele megyünk már. Egyszer majd csak leérünk a kocsiig, csak hazaérünk valamikorra.
A legrosszabb a kopár meredek lefele, a szurdokpüspöki szőlőhegy felett. Csúszik, gurul minden az ember lába alatt. Legjobb a magas hóban menni, az a legkevésbé balesetveszélyes. Péter hangján hallom, elhasználta majdnem minden energiáját. Lába hol görcsöl, hol már nem is érzi. De nincs más választása, mint menni, míg bír, mert ki másképp nem jutunk. Lassan ott vagyunk a meleg, biztonságos autónál…
Szurdokpüspöki pincesora még sokkal szebb a hóeséses éjszakában, mint idefele. mert közel van a biztonság, a meleg. Néhol felugat egy-egy éberebb kutya jöttünkre. Ott áll a Megan, magányosan, ránk várva, az utolsó keresztutca szélén, ahol hagytuk. Péter belerogy a vezetőülésbe. Én se álldogálok kint sokáig. Félig már hazaértünk.
Epilógus:
Több mint két éve tervezem, hogy megírom ezt az éjszakába nyúló, elcseszett, de mégis sikeres kirándulásunkat, ám valahogy mindig elmaradt. De ott van bennem azóta is az érzés, hogy lehetsz bármerre, ismert vagy ismeretlen helyen, nappal vagy éjszaka, fagyban, hóesésben, tudd, merre, hogyan, kivel menj, hogy biztonságba érjetek. Tudj úgy menni, hogy bármi történjék is, megérkezzetek.
A túra összes fényképét itt nézheted meg: http://havasmuzslatura.kgyurkorita.fotoalbum.hu/