( A Virtuson 2010. 09. 07-én megjelent cikk teljes szövege)
Cudar, egy gyönyörű, nagytestű, igazi hargitai ősökkel rendelkező medvés kopó a testvérével egyévesen került hozzám. Veszprémbe mentem értük, mert a gazdik már nem bírtak a két energiabombával, ami kis kennelben, a városi kevéske pórázos sétával nem is volt csoda. A város Várhegyen túli részében laktak a volt gazdik, értem jöttek a buszállomásra, s a háznál pórázra csatoltam a negyvenkilós fiúkat. Elindultunk át a városon, át a Várhegyen, hogy több mint hat kilométer megtétele után elérjünk a vasútállomásra, mondván, addigra csak-csak lefáradnak, és vonattal nyugodtan hazaérünk a tanyára. Hát az istennek se fáradtak. Miután seggen csúsztam utánuk föl és le, át az egész Várhegyen, az én lábam félig lekopott, rávettem a mamlaszokat, hogy életükben először elviseljék pofájukon a szájkosarat. És mindezek után közelharcot kellett vívjak a nagyobb, testesebb Cudarral, hogy ne üsse le frissen megkapott szájkosarával a közelbe merészkedő egyenruhás vasutast. Még jó, hogy ráraktam…
Hazaértünk. Cudar és tesója nagy kennelbe kerültek, naponta szaladhattak a csajok között. A tesó sajnos az örök vadászmezőkre távozott. Cudart tavalyelőtt télen párszor kivettem pórázon kocogni magammal az erdőbe a tanya mellet, de nagyon húzott, s kiderült, a kis kennelben és a csak “Károly bácsis” veszprémi fiatalkori sétái során súlyos járáshibát rögzített magában: nem üget, hanem párhuzamos lábakkal egyszerre lépve, billegve, gyorsan sétál. Sok rángatás, és bizony, a befele szöges nyakörv felrakása után derült ki, képes kiállításon megfelelő módon ügetni, csak hosszas munkával, sok gazdi melletti futtatással le kell szoktatni a pórázon való húzásról.
Gondoltam, viszem magammal a mezőre, autó mellett futni, amikor kutyakajáért megyek. Néhányótok már olvasott erről a “jól sikerült” alsópakonyi Cudar-futtatásról, amikor is a visszahívó szónak Cudar több kilométer futás után sem engedelmeskedett, s megtámadta a birkanyájat. Csodálkozva láttam, hogy a jerke vad antilop módjára magát hanyatt dobta, és halottnak tettette. Hál istennek, a kopó nem harapott bele a hasába, csak megszagolta. A juh fölött ő is zavartan álldogált, amikor végre lihegve beértem, és meg bírtam fogni. Gyorsan el is tűntünk onnan, mert a juhász közeledett a kampósbottal…
Szóval a visszahívhatósága se túl fejlett a fiúkának-jöttem rá.
Cudar sorsán egyre többet gondolkoztam, hiszen gyönyörű állat, kiállításra kellene vinnem, mihelyst normális munkahelyem, normális fizetésem lesz, s eljutunk újra a Show-kra. Akkor alom kiskutya is jöhetne a már csípőszűrt, tenyészthető genetikájú Cudartól, ha ki tudom majd fizetni a kicsik törzskönyvét előre…
Kézbe kéne vennem, kezelhetővé nevelnem.
Aztán pár hete, amikor a szukák tüzelése miatt, a nem kívánt alom kiskutyákat elkerülendő, biztonságos láncra kötöttem a fiúkat, egy vödör kutyakaja Cudar láncán belül maradt. Ő már evett, így elcsodálkoztam, mért borította fel…Odamentem hozzá, miközben a kiborult kajában turkált, s fenyegető pozitúrát vettem föl, kezemet az orra elé téve, a helye fele küldtem. Cudar morgott, s megfogta fogával(finoman ugyan) a kezemet.
Nem provokáltam tovább, a mára több mint negyvenkilóssá nőtt kutyával én nem megyek bele fizikai küzdelembe. Arrébb léptem, erre otthagyta a kaját, elvettem a vödröt, s ekkor már a helyére bírtam küldeni. Az mindenesetre kiderült, nem vagyok elismert, tisztelt falkavezére Cudarnak. S ezen saját magam, a többi kutya, és ha idegen helyre viszem majd a kutyát, a többi ember biztonsága, és Cudar érdekében is sürgősen változtatnom kell.
Nem tartom megengedhetőnek, hogy egy bármilyen, idegenre harapós, vad őrkutyát is ne uraljon legalább egy ember.
Vidéken, főleg a férfiak ezt a helyzetet, amikor a kutyájuk megpróbál fölül kerekedni, jó alapos veréssel oldják meg. Van, hogy tényleg megoldódik a dolog, egyértelmű lesz a kutya számára a gazda fizikai fölénye. De ezek a kutyák általában az udvaron, vagy állandóan megkötve élnek, az etetésen és az őrzési munkán túl nem érintkeznek a gazdával annak napi tevékenységei közben, annak személyes terében, lakásában, nem valódi társállatok. Nem kell tehát falkavezérnek elfogadnia a gazdát, amikor az eszik, az eb meg nem, nem kell tiszteletben tartania a gazda alvóhelyét, a TV-néző kanapét, azt, hogy a gazda megy valahova, az eb meg nem. Nem kell ezeket a vidéki kutyákat lenyomni minden területen, ahol egy falkavezér elsőbbséget élvez, az evésben, a játékben, az őrzésben, a pihenésben, a szukákban, a közös tevékenység, a mozgás irányításában. Minden területen, újra és újra fizikailag nyerni nem is lehet. Ahhoz olyan, folyamatos, fokozott figyelem és készenlét, élesre állított reflexek kellenek, mint egy, a vad farkasaival együtt élő kutató épít ki, farkas-falkavezérré válása során.
Persze, egy kutya a domesztikáció során már nagyrészt elvesztette azokat az ösztöneit, amelyek harapással juttatták érvényre dominanciáját. De nem teljesen. Ugyanakkor más módjai is vannak annak, hogy ne ismerje el gazdáját. Például nem megy oda hozzá. Megszökik ( a kopók hajnali és esti vadászni, hajtani lelépéseit nem ebbe a kategóriába sorolom). Nem tartja tiszteletben annak tárgyait, alvóhelyét, leveszi a kaját az asztalról. Maga után vonszolja séta helyett. A gazda ezt sokszor tűri, mert azt hiszi, ezzel jót tesz kedvencének, elismeri egyéniségét, mert a Buksi olyan kutya, hogy szeret hosszasan mindent megszagolni…Ezért félóra alatt jutnak el például a sarki kisboltba.
Puszinak hívták azt a domináns erdélyi kopó kant, akit évekkel ezelőtt örökbe fogadtam, mert téves nevelés következtében megharapott mindenkit az úri, gellérthegyi családban. Nem ismertem akkor más módszert, én sem, mint a fizikai küzdelemben való elfogadtatását irányító pozíciómnak. Így kapott a pofájára az eb, ha visszaszólt. Elismert végül, de az óljába visszahúzódva, csak dacból is morgott. Nem lett soha teljesen behívható. És kilenc évesen is újra kellet küzdenem vele az autóban, amikor az egyik, velünk utazó szuka tüzelés előtti jellegzetes illatokat árasztott, és Puszi hátra akart ugrani hozzá, én meg megakadályoztam.
Gácsi Márta etológus, az ELTE Etológiai Tanszékének docense elmondta egy konferencián, hogy kölyök, öthetes farkasokkal kísérletezve azt tapasztalták, hogy a kis állatok, életükben először szagolva, látva, harapva húst, olyan vehemenciával védik azt, hogy az addig őket gondozókat meg akarták harapni az élelem védelmében. Hogy egy éhes felnőtt kan farkassal szemben is ezt tennék, kérdéses, mindenesetre a falkavezérségnek is vannak határai, és nem szokás a farkas falkában még egy kölyök szájából sem kivenni az élelmet. Márta úgy döntött, élelmét ilyen szinten védő keverék kutyusán sem alkalmaz erőszakot, hanem úgy szoktatta meg a hozzányúló keze elviselésére, hogy mindig adott még vele élelmet. A kutya így megszokta, nem elvenni akarják kajáját, a kéz még ad, és egy idő után már el is lehetett tőle venni épp ezért.
Nem végleges, fárasztó és sérülésveszélyes az a módszer, amelyik husángot használ pozíciónk ebünk általi elfogadtatásához. És nők, nem agresszív férfiak, gyerekek számára nem is megvalósítható. Nem beszélve arról, hogy már etikailag sem elfogadható.
Nem megoldás, és egyes állatvédők bármennyire hangoztatják, nem humánus, nem természetes, és nem is biztonságos az sem, hogy ráhagyjuk kedvencünkre mindenben akaratát. A kutya falkaállat. Nem minden egyed domináns a falkában, a természetes lét számára az alkalmazkodás a vezérhez. Egy csivava számára pszichikai betegséget is okozhat, ha neki kell falkavezérként viselkednie, megpróbálni megvédeni gazdáját, aki alkalmatlan, vagy nem tudja, hogyan kell falkavezérnek lennie.
A nyugati kutyatrénerek (Jan Fennell, Viktoria Stillwell, Krista Cantrell) által tanított, s már itthon is olvasható, tanulható (például Stefan Simannál) módszer, hozzáállás, életmód képes fizikai erőszak, küzdelem nélkül a gazdát falkavezérré tenni. A kutya pedig általában alkalmazkodó, engedelmes, boldog, helyét, (alárendelt) pozícióját, fizikai létezését biztonságban érző, egészséges lelkű és gazdáját imádó ebbé alakul problémás esetekben is. Művelhető “gyönge lelkű” nők, gyermekek számára is.
Könnyebb azonban eleve nem hagyni dominánssá válni, eleve a megfelelő pozíciók fixálásával, meghatározott keretek között nevelni kedvencünket.
Nehéz azonban mindennapi dolgokban, eddigi rossz beidegződéseinken, minden pillanatban figyelve, változtatni. Kényelmesebb elkerülni, ráhagyni a kedvencre a dolgokat.
Nekem is egyszerűbb lett volna Cudart otthagyni a kennelben. De én valahogy nem olyan vagyok. Előbb-utóbb felszívom magam, kihívásnak, megoldandó feladatnak, önbizalmi kérdésnek veszem ezeket a dolgokat. Cudarra se hagyom rá a dominancia-próbálkozását.
Így egy alkalmas napon beültettem Cudart az autóba, s jött velem, mint a többi kopó, általában kettesével, szokott, hogy társam legyen.
Először maradék kutyakaját vittünk Ócsára a havernak, aztán Alsópakonyon, az ominózus vadmentes, és most, jól megnéztem, birkamentes legelőn keresztül Pestre. Pakonyon, az egész nagy-nagy legelőn átvivő út végéig, harminc kilométeres tempóban futott a Cudar, s a végén, megállva, némi lábemelgetés közepette, sikerült elkapnom, s visszaültetni az autóba.
Lihegett, de örült, hogy fekhet. Nem akart már lelépni.
Aztán autóztunk be Pestre, végig a városon, át Óbudára, az éttermekbe, összeszedni a kutyakaját. Cudarnak, amíg én rakodtam, nyugodtan ülni kellett az anyósülésen. Amikor én kiszálltam, még az első pár alkalommal az orrára kellett csapni az ajtót, vagy rátenni magam testtel, hogy ne lökjön félre, elsőnek akarván kiugorni. Aztán szépen megszokta, hogy ő marad. Azt, amit a többi kopóval már megtehetek nyugodtan, hogy az ablakot fel se húzom, s a kocsi hátulja, ahova a vödröket rakom, nyitva van a sok forduló alatt is, Cudarral nem mertem. Sőt, az anyósablakot jobban is felhúztam, mint kellett volna.
Út közben, Erzsébeten, kissé váratlan esemény történt. Meleg volt, nyitva volt az ablak, kifért Cudar feje, hogy kapjon levegőt, s gurultunk az úton. Egy lámpánál jobbról mellettünk eltekert egy biciklis, mire Cudar feje kinyúlt, s hatalmas hörgéssel kiugatott az ablakon, utánanyúlva a bringásnak. Nem érte el, de szegény ember úgy megijedt, hogy fel kellett tolja a cajglit a járdára, kifújnia magát…
Végeztünk a kutyakajával, mentünk ki Gödöllőre, kedvesemhez, hogy az ő lakásában szoktassuk Cudart, ott sétáljon Iriskével, mint a rendes városi kutyák, és nevelődjön másfél napig velünk az én nagy mamlaszom, míg nem kell szolgálatba mennünk.
Kiszálltunk az autóból, Cudar elvontatott az első bokorig, pisilt egy kicsit. Aztán elhúztam én az emeletes ház lépcsőházának bejáratáig, teljes erővel tartottam, míg a kulccsal kinyitottam a lépcsőházajtót, majd újra ő vonszolt a kutyaszagú lakásajtóig.
Beléptünk, lecsatoltam a kutyát a pórázról. Cudar azonnal az erkélyajtóhoz szaladt, Iriskét se üdvözölte, hanem megemelte lábát, s megjelölte jó alaposan a sötétítőfüggönyt. Én rohantam a felmosóvödörért, Cudar meg jelölt tovább, íróasztalt, fotelt, étkezőajtót. Ekkor csíptem el a grabancát, kötöttem meg pórázra, s míg kedvesem haza nem ért a munkából, Cudar a napját a lábamhoz kötve töltötte pórázán, szemem rajta, mert elég volt egyszer, bőgéssel küszködve, önbizalmam romjain, a lábamhoz kötött Cudarral takarítani.
Még egy hely volt a nagy lakásban, ahol otthagyhattam Cudart. A fürdőszobában. A tanyáról felhozott kutyák először a fürdőjével ismerkednek kedvesem lakásának. A tanyasi ásás, homokban rohangálás után ugyanis igencsak koszosak a jószágok, első tehát a fürdés. Cudar, kilépve a kádból, ott nem akart jelölni. Talán az élmény miatt nem, vagy a fürdőben, ahol WC is van, amit két férfi is használ, a hipós rendszeres takarítás ellenére biztos maradt ott a kutya számára felismerhető “domináns hím illat”. Cudar ott nem akarta dominanciáját tettlegesen is bizonyítani. Egy hátránya volt a fürdőbe zárásnak: ugatott a drága, követelte jogismerete szerint neki járó gazdiját. Kérdés volt, ezt a követelőzést a szomszédok meddig bírják.
Kedvesem aztán hazajött a munkából, megmosolyogta az összeroggyant önbizalmú, lábára kötött Cudarral kissé pityergő kutyakiképző-fenomént, engem, majd lefényképezett bennünket.
Kibőgve magam, már én is nevetve néztem, ahogy a fűtéscsőhöz kötött Cudar megnéz, megszagol minden edényt mosogatás közben, életében ugyanis még soha mosogatást nem látott.
Nagy élmény lehetett hát neki.
Utána gondolva, veszprémi lépésnyi kis kenneljére, meg nálam a tanyán az udvarra, rájöttem, Cudar életében akkor volt lakásban, amikor bedugta az orrát a tanyán a házba, így nem csoda, ha nem tudja, hogyan kell egy kutyának a lakásban viselkedni.
Meg kell neki tanítani, aközben, hogy a megfelelő gyakorlatokkal, a vele való együttlét során falkavezérségemet kell előtte prezentálnom, annak általa való elfogadásáig, a vezérnek járó tisztelet megadásáig.
És természetesen, úgy viselkedni, úgy bánni vele továbbra is, és bármikor visszalépés történik majd az ügyben, újra elővenni, fokozott figyelemmel gyakorolni a Válj falkavezérré! Tréning gyakorlatait.
Így történt, hogy pont amikor készültem Nektek elkészíteni a Válj falkavezérré! Tréninget, mert elmondtátok, sok kutyásnak probléma a dominánssá, túl önfejűvé, követelőzővé vált kedvence, de nem tudtam, az engedelmes, hozzám idomuló, engem tisztelő, velem jönni és dolgozni imádó, általam nevelt Macskavadász kopókkal hogyan tudnám Nektek ezt a munkát bemutatni. Ekkor dőltem dugába egy nagy neveletlen mamlasszal, és jöttem rá, ott a kezemben a kiváló tréning és fénykép alany, Cudar, akit magamnak is szükséges, hogy megneveljek.
A Neveletlen Eb Oldal főcímében változást vehettek mától észre: új rovatot, a “fejlesztő gyakorlatsorok” -at, amelyben a hozzáférhető, megrendelhető, ingyenes, de feltételhez kötött és a Neveletlen Eb Alapítvány támogatásáért majd megkapható tréningeket találjátok. Most egyelőre csak a felsorolást és a tartalmakat, de pár nap múlva már, amikor részletesen írok Nektek egy-egy tréningről, a gyakorlatok mibenlétéről és megrendelési lehetőségéről is olvashattok.