hogy ne legyen neveletleneb(b)…

Jump to content

Additional information

kgyurkórita megjelent kutyás írásai

nevelgető blog

neveletlen blogtémák


erdélyi kopó: élő vadászati relikvia vagy modern sportos városi eb?

(Nemzetközi Kutya Magazin, 2010.11.)

Átok és áldás. Talán ez a két szó az, amelyet leggyakrabban használtak egy kutyára, az erdélyi kopóra Erdélyben és itthon, nem véletlen, hogy sok kopó e két jelző valamelyikét viseli neveként élete végéig.
Átok ott, ahol a vadra és háziállatra a kopó, mint dúvad, kontrollálatlanul rászabadul.
Áldás ott, ahol csak szegénység és az elnyomás van. Ahol nincs hús, nincs élelem, csak amit a kopó felhajt. Vagy amikor a kutya segítségével sikerül titokban azt a medvét kilőni (majd a bőrét muszáj éjszaka a Marosban leúsztatni), amely egy-két éjszaka alatt, a fenekén csúszva, lelegeli és letapossa a gabonatáblát, az egész évi rozstermést téve ezzel tönkre.

A Felvidéken, Gömörben, 1942-ben azt írja Dr. Szentiványi Géza, hogy a jó vaddisznós kopóért nem sajnálták a száz forintokat vagy a bornyas teheneket. S már ő is ír, elítélően, arról, amit olvas nem kutyás két világháború közötti vadász-íróktól, hogy véleményük szerint a kopó a szükségesnél nagyobb zaklatást okoz az erdőn.
A kopó átok a fehérnép számára a konyhán. „ Akármilyen jól tartották őket, alaptermészetük és ösztönükből folyó pákosztosságukból nem állottak ki.  Mi gyerekek sokat nevettünk a konyhába belopódzott, és azután a fazékból, sütőkből, kemencékből kilopott sonkával, hússal, egész kenyerekkel az ablakon keresztül menekülő kopókon…”-így Szentiványi. Dr. Kelemen Attila erdélyi FCI küllembíró dédapja meséit mesélte interjújában 1999-ben, az erdélyi udvarházak kopó udvaráról, a kopó konyháról és a fövő húst az üstből kivevő kopókról.

Az 1947-ben, majd az 1976-ban hozott román törvények az erdélyi kopót dúvadnak mondták ki. Lehetett ebbe ideológiát magyarázni, de hogy nem használt a vadállománynak, hogy mindenki, aki élt és mozgott, a vadászati tilalom ellenére, a beszolgáltatások és az élelemhiány kompenzálására sutyiban vadászott, az tény. És miután Romániában nagyobb az erdő, a vad ritkább, illékonyabb a hazainál, kopó nélkül nagyon gyenge volt a zsákmány. Ezért szólt a rendelet a kopóról, nagyot taszajtva e fajtán a kihalás irányába.

E törvényeket magyar szívvel, nemzeti öntudattal baromi felháborítónak találjuk . Nagyon sokan a rendszerváltás előtt, a fajta létszámának puffjában ezért vásároltak erdélyi kopót. Aztán nem győzték emelni, erősíteni a kerítést. Sok kutya csak kijárt, és kilőtték őket a szintén szidott magyar vadászok, mert a kopók a maguk örömére, ősi vérük diktálta módon vadat hajtottak.

A magyar vadászati törvény kimondja, hogy vadászterületen a kutyát pórázon kell vezetni, s a vadat hajtó kutyát, mint a vadat zaklatót, joga van a vadgazdálkodásra jogosultnak kilőni, kilövetni.  A Felső-Mátra egyes területein nincs pórázkötelezettség, 200 méterre mehet az eb a gazdájától, de az orvhajtás ott is kivégzéssel járhat.  És milyen kopó az, amelyik ott megáll, ha orra előtt a vad…

Vitatkozhatunk arról, hogy az ember mint csúcsragadozó, ellátja-e rendesen a szerepét, vagy csak látszatra, küllemre selejtez, magát a vadállományt nem mozgatja, nem készteti az egészségesebbeket szaporodni, mint teszi ezt a farkasfalka Észak-Amerikában.  Szálka Róbert erdélyi, kint kopózó vadász könyvében leírja, hogy elcsodálkozott, milyen lusta Magyarországon a vad, csak álldogál a puska előtt, míg Erdélyben szempillantás alatt tovaugrik. Igen, a magyar vadgazdálkodás egyre inkább a hízott vad-tenyésztés szisztémáját követi, nem az egészséges, fürge élőlények fenntartásának természetvédelmi filozófiáját.
De a törvény akkor is törvény, ha nem is tetszik ez nekünk, kutyásoknak.  A vadászterületen, nem hivatalos vadászat keretében, egyedül vagy orvvadász gazdival hajtó erdélyi kopó Magyarországon is dúvad.

Az erdélyi kopó szórakozásból hajt-mondja Sebestyén Andrea aranykoszorús erdélyi kopó tenyésztő a fajta védelmében -, ellentétben a jagdterrierrel, aki eleve ölésből. – És a kopó élve hagyja a nyulat, ha megfogja? – kérdezek vissza. Fejrázás. Hát nem.

Erdélyben lehet a szervezett hajtásokban vadászni a kopóval, sőt, a régi érával ellentétben ma a közember is kaphat egyéni vadászati engedélyt. Magyarországon is dolgozhatnak kutyáink a vaddisznóhajtásokon és a sebzett vad utánkeresésében, a megfelelő keretek között. Ugyanis a vaddisznó vadászatára nincs kutyafajta-megkötés, régebben és ma is sok helyütt keverék terriereket használnak erre.  A Lajta-Hanság Nemzeti Park igazgatósága külön köszöni minden évben az erdélyi kopók és hajtóik munkáját. Ott ugyanis a sokszor mocsaras területen a rövid lábú kutya nem tudna mozogni, sajátos módon igény van a télen is jeget törő, vízben gázoló hosszú lábú erdélyi kopóra.

Az erdélyi kopó populációbiológiai-vadászati története

Már az ősembernek is jó volt, ha arra a vadászati munkára, amit ma az erdélyi kopó (is) végez – hogy egy-egy vaddisznó nyomában szaladva sok-sok kilométeren át csaholásával mozgatja az erdőt, és a körben álló vadászok felé tereli a vadat-, talált egy falkányi őskutya-társat. Nem azt állítom persze ezzel, hogy egészen a neandervölgyiig visszavezethető az erdélyi kopó családfája, hanem azt, hogy azt a funkciót, amit még ma is nagy méretekben Erdélyben , itthon is kisebb területen, kissé átalakított módon,  kevesebb kutyával, de ma is ellát sok helyütt az országban más kutyák mellet a hajtásban dolgozó erdélyi kopó, az ember vadászó tevékenységének kezdetei óta segíti a kutya. Ősi kutya-munka a vadhajtás. Nem csoda, ha azokban a kutyákban, akiket, mióta a Krónikákban levő képeken feltűntek, nem is használtak másra, igen erősen rögzítve találjuk mindazokat a tulajdonságokat, amelyektől a vadászat eredményesebb, a sebzett állat kevesebb lesz. És nem csoda, ha ezeket a tulajdonságokat szinte lehetetlen elnyomni, ha ma már kedvezőtlenek lennének egy hobbi-kutyatartó számára.

Mesélnek arról, hogy kopóztak a hunok, a tatárok, a honfoglaló őseink, hogy itt, a Kárpát-medencében is voltak kopó-szerű hajtókutyák, s az ezekből keveredett, az úgynevezett pannon kopó az őse a magyar vizslának is, meg az erdélyi kopónak is.
Azt is látjuk, hogy a környező országok, amelyek egyes területei földrajzilag (és régebben országhatár szempontjából is) a Kárpát-medence területéhez tartoznak, rendelkeznek a saját, nemzeti kopófajtáikkal, amelyek néha alig, vagy sehogy sem különböztethetők meg az erdélyi kopótól. Nem beszélve arról, hogy ők is a még jobb vadászati munkára, és a számukra a fajtát egyre jobban jellemző külalak irányába tenyésztik ezeket a kopókat, így sem az erdélyi kopó, sem a többi, a közép-európai kopók családjába tartozó kutyák nem olyanok ma, mint tegnap. Különösen látszik ez az ötven centis kutyamagassági korlátot állító szlovák vadászati szabályozáshoz alkalmazkodó szlovák kopónál: a kilencvenes évek elején a kopójuk szélesebb, testesebb, nehezebb, kicsit hannoveri vérebesebb volt, ma vékonyabb, és a rövidlábú fekete-cser erdélyi kopótól szinte csak a füle aljának kerekebb íve miatt különböztethető meg.  Az osztrák kopónak hosszabb, lógóbb a füle, de a régi nevén jugoszláv hegyi kopót, amelyet kevesen láttak közülünk élőben, nehéz megkülönböztetni az erdélyi kopótól, a magyar kutyakönyvek a fajtát erdélyi kopóval illusztrálják… A balkáni vagy szerb és a lengyel kopó is fekete-cser, de a sárgája sokkal több, hátán csak nyereg a fekete. És a zsömlesárga erdélyi kopó, amit vörös rövidlábúként is emlegetnek, teljesen olyan, mint a horvát vagy szávavölgyi  kopó és a kárpátszkaja goncsarka, aki a Kárpátalján él.

A populációbiológia okos művelői azt tanítják, hogy ha egy faj egy populációja a többi szaporodó csoporttól elzártan él sok generáción keresztül, a saját, a többiétől eltérő élőhelyhez alkalmazkodik az állatok működő génállománya az egymást követő generációk szelektálódása után. Így jön létre sok alfaj egy-egy állatfajból az eltérő körülmények hatására. Ez tulajdonképpen az evolúció: szaporodás, és az aktuális körülményekhez jobban alkalmazkodó egyedek nagyobb szaporasága a következő generációk során, a nem megfelelő manifesztálódott tulajdonságú egyedek hamarabb, utódok nélküli vagy kevesebb felnevelt és továbbszaporodó utód utáni elpusztulása.

Az ember által tenyésztett állatoknál a szelekciót az ember irányítja a számára szükséges tulajdonságú és küllemű állatok szaporításával. De az eltérő domborzati, éghajlati viszonyok más tulajdonságokat és küllemet igényelnek az azonos munkára, például a vadhajtásra alkalmazott közép-európai kopóktól, így az erdélyi kopótól is. Szlovákiában, ugye, mint írtam, az ötven centi a disznóskutya mérethatár, ami emberi szelekciós elv.  –  A hegyekben, így Máramarosban is- írja Tuskán István, már elhunyt erdélyi vadász Sebestyén Andrea kolleganőnknek 1995-ben -, ahol az évi csapadék eléri az 1500 mm-t is, ott a magas hóállás miatt magasabb kutyák voltak használatosak.
A közép-európai kopók keveredtek, különböző helyeken különböző helyi változatok tenyésztődnek ki, ezek akár külön fajták is lehetnek, vagy az összes fekete-cser egy fajta helyi változatai, kinek mi tetszik, a dologban a végső szót a genetikusoknak kellene kimondania.
A közép-európai kopókat addig, míg a fajta hivatalos leírása meg nem történt, illetve sok helyütt még az után is a helyi viszonyok, a helyi használatban szükséges jegyek, tulajdonságok alapján tenyésztettek, szükségből, ami nem mindig felelt meg az érvényben levő FCI standardnak. Ilyen tulajdonság például az erdélyi kutyák egy részére jellemző hosszabb, erősebb, tömöttebb szőr, ami a hidegebb klíma miatt ott előny, itthon nem volt kívánatos a régi sztenderd szerint. Tuskán István szerint az, hogy az erdélyiek nem szerették a fehér jegy lábra húzódását, annak az az oka, hogy a fehér lábvég rózsaszín talppárnával jár, az pedig a hóban-vízben hamarabb felázik, és sérülékenyebb a feketénél.  Sőt, Tuskán István szerint elterjedtek a kormos pofájúak, és valaha voltak koromfekete példányok is.  Sebestyén Andrea azonban egy régi mondásra hivatkozik, amikor beszélgetésünkkor ezt felvetem: az ő legendája szerint pont a fehér jegy különbözteti meg az erdélyi kopót a többi közép-európai fekete-cser kopótól. Lehet, egyszerűbb a különböző fekete-fehér arány magyarázata: itthon a kevés havas nappal bíró időjárásban a barna földtől a fehér jegy különbözteti meg a kopót. És lehet, hogy Erdélyben, a hóban a kormos, a fekete látszik jobban.

Dokumentumok az erdélyi kopó történetéből

Vajon milyen kinézetű és viselkedésű kopó kutyákat használtak elődeink a művészeti alkotásokban való megörökítésük, leírásuk alapján?
A Vadászattudomány című könyvében elsőként Pák Dienes írta le 1829-ben: “Kopónak neveztetik azon kutya, melly a vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ‘s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.”
Mikó Diána, erdélyi kopó tenyésztő és FCI küllembíró, szobrászművész gyűjtéséből és kopótörténeti írásából (elsőközlés: „ a kutya”, 1999.01) ki kell emeljem Mezőkövesdi Újfalvi Sándor író, az akkori országgyűléseken résztvevő királyi hivatalos erdélyi nemes 1854-ben Kolozsvárott megjelent „ Az erdélyi régebb és közelebbi vadászatok és vadak” című emlékiratában az erdélyi kopó kiváló munkabírásáról, a több napon keresztüli tűzzel való hajtásáról ír. Na meg a vadászat végén a megérdemelt hatalmas mennyiségű forrázott zablisztes vadbelsőség bezabálásáról.
Bölcsházai Belházy Jenő 1892-ben A vadászati ismeretek kézikönyvében ezt írja: “A kopók idomítása vajmi kevés fáradságba kerül, mivel azok rendesen már természetüknél fogva jó vadászebek. Fődolog az, hogy füzéren járni és kürtre eljönni szoktassuk.”
A magyar vadász kézikönyvében (Budapest, 1925) Kékessy László így jellemzi: “A kopó már egész más természetű vadásztárs, mint a vizsla. Fegyelmezetlen, sokszor marakodó, pákosztos, aki nem tanítás szerint, hanem inkább ösztön szerint dolgozik.”
Információim szerint a levéltárakban, régi magyar iratokban jelenleg is folyik kutatás az erdélyi kopó történetének írásos nyomai után, s ha sikerül, ezek eredményéről majd beszámolunk.

A Zsuki falka

Erdélyben nem csak erdélyi kopóval vadásztak. Kelemen Attila erdélyi kopó bíró 1999-es interjújában már mesélt a Zsuki falkáról, ahol angol, és esetleg francia kopókkal lovas falkavadászatok zajlottak, társasági esemény volt főrendiek számára. Azt is megemlítette, hogy erdélyi kopókat is belevehettek a falkába, de azok nem váltak be ott.  Az Erdélyi Történelmi Családok oldalán találtam egy beszámolót  Zsukról. Az ott közöltek szerint az Erdélyrészi Falkavadász Társaságot (E.F.V.T.) az 1891. évben báró Wesselényi Béla hívta életre, s haláláig, mely 1904.október 20-án, lovasvadászhoz legméltóbb módon, vadászat közben, lova hátán, szívszélhűdés következtében érte őt utol, lelke volt a társaságnak. A kopókrónikák megemlítik, a falkája körbeállva csaholta, mikor leesett lováról. Kisterpesti gróf Markovits Manó (1879-1978), valaha Csanád vármegye főispánja 1956-ban emlékező levelet írt gróf Wesselényi Istvánnak a zsuki vadászatokról. „A vadászatok nyúlra történtek, mik az utóbbi években talán túlságosan is elszaporodtak, s gyakran adtak alkalmat a falkának nyúlcserére, ami a killek számát apasztotta, mert természetes dolog, hogy a friss nyulat nehezebb elfogni, mint a fáradtat. Róka elég sok volt és nem egyszer adott kiválóan sebes és hosszú vadászatot, de róka-kill csak nagyon ritkán esett, mert a róka lyukra lelt és abba elmenekült. Ilyen rókalyuk számtalan sok volt, s mivel egy 50.000 holdas területet úgy gondozni, hogy a rókalyukak betömessenek nagyon költséges, sőt majdnem lehetetlen lett volna, választották kezdettől fogva a vadászatnak ezt a szerényebb, de éppen olyan mulatságos, sőt bizonyos szempontból érdekesebb formáját, mert a nyúl menekülési iránya kiszámíthatatlanabb a róka zsinóregyenes futásánál. A kopó állomány mintegy 30 kepli tarrierből állott, köztük néhány finom szimatú beagel-lel, melyek Sebes és Lassú falkába voltak felosztva, s egész seazon alatt felváltva, azaz váltakozva naponta vadásztak, kivéve vasárnapon. Seazon végeztével a falka Zsibón, Szilágy megyében volt elhelyezve.”
Dr. Kelemen Attila szerint az erdélyi kopók ekkor az erdélyi udvarházak kopó udvaraiban éltek, a vad elejtésére, húsvadászatra használták őket, és nagyon „rusztikus”, félközép szőrű jószágok voltak. Sejteni lehet azonban, nem véletlenül mesélt a Zsuki falkáról is, hiszen a vadászatok megszűnése után nincs hír a falka kopóiról, és nagy a valószínűsége, hogy azok bekeveredtek a helyi erdélyi kopó állományba. Erről talán az utolsó kennel mester, Kornis Samu, zsibói oláh ember dédunokáit lenne érdemes faggatni. Manó bácsi levelében ő emlékezetes figura, aki a kopók angol neveit eredeti oláhos módon ejtette.

A közelmúlt

1886-ban a “Magyar Vadászeb Törzskönyv”-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de törzskönyvezése csak a 20. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt.
Erdélyben a két világháború között is népszerű volt a fajta. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a háború a kopózásnak nem kedvezett. Ráadásul az 194o-es években a kakastollas csendőrök rendőrkutyának használták, ez a fajta hírnevének a későbbiek folyamán nem tett jót- írja honlapján az erdélyi Siculus kennel tulajdonosa.

1944 és 1969 között egyetlen almot sem jelentettek be a fajtából se itthon, sem Erdélyben – az FCI nyilvántartása szerint a fajta teljesen kihalt.

Más, sajnos nem dokumentált források szerint volt itthon is a hatvanas évek előtt erdélyi kopó, heterogén, erősebb szőrű kutyákkal.

Erdélyben bizonyosan, a „vidéki parasztpuskások’’ kezén tovább élt a fajta. Dr. Győrffy Lajos állatorvos és barátai 1961–62-ben hoztak be kutyákat. Dr. Kelemen Attila elmondása szerint ő maga is több kutyát szerzett 1963–64-ben a Beszterce megyei Zselykről .

Más források szerint már az 1971-es Vadászati Világkiállításra készülve derült ki, hogy nincs erdélyi kopó, akit be lehetne mutatni Magyarországon. Így ment ki Dr. Fodor Tamás Erdélybe, először Aranyosszékre, szülőfalujába, kopót szerezni.  Nyisztor Péterhez jutott el végül Máramarosszigetre, akinél 7-8 fajtatiszta erdélyi kopót talált. A tőle vásárol két kutya Budapesti Állat- és Növénykertben Állatkerti Mózsi és Állatkerti Réka néven nevelt kölyköket. A testvérpár utódait azonban a román határellenőrzés szigorodása miatt nem tudták kivinni fedeztetni, be sem tudtak hozni kutyát, így azt beszélik, magyar, sőt német vizslával is „vérfrissítették” az állományt. Szintén hallani arról, hogy dobermannal is párzott be erdélyi kopó.
Tuskán István még egy érdekes legendát említ: az osztrák kopó (Brandl Bracke), a szlovák kopó, a lengyel kopó, sőt a bulgár kopó is mind egy tőröl szármázik. Eredetileg mind apróvadas kopók voltak, használták nyúlra, rókára, őzre. Szerinte az erdélyi kopó attól erdélyi, hogy a nagyvad hajtására alkalmassá tétel kedvéért bele tenyésztették az eszternakutyák vérét. Így nem félt a medvétől, hiúztól, vaddisznótól, és megtartotta nyomtartóságát is.

Az FCI hivatalosan 1968-ban elismerte az erdélyi kopót.

Az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállításon megtörtént az erdélyi kopók első nagy nemzetközi bemutatkozása. 1820 körül volt a felvezetett kutyák száma, eléggé egyöntetű állomány volt, valamennyit Magyarországról sorakoztatták fel. – mondja Dr. Kelemen Attila interjújában.

Sebestyén Andrea aranykoszorús erdélyi kopó tenyésztő 1980-ban vásárolta első kutyáját, az Erdélyi Nimród Fecske Sacit. Az első alomból megtartott szukájával, a Vadász Nimród Apaccsal budapesti lakosként hajtani is járt a kopós csapattal különböző vadásztársaságok meghívására vaddisznóhajtásokra. És jár Vadász Nimród Vadóc Lujzával ma is disznózni.

A városi, sokszor értelmiségi foglalkozású erdélyi kopósok hétvégente gumicsizmában tapossák a sarat, a havat, áznak didergősre, kúsznak-másznak bokrok alatt, hogy kutyájuk jól érezze magát.

Hámori József, a Hargitai kennel tulajdonosa is sokszor volt kutyák után Erdélyben, hozott is ebet, fedeztetett is kint. Sokan tettek még rajtuk kívül e kihalóban lévő fajtáért, fedeztettek, kiskutyát neveltek, kiállításra, vizsgára, disznóskertbe jártak.

Mikó Diána FCI erdélyi kopó küllembíró, tenyésztő fiatal szobrászként ír szetterre vágyott. Aztán a kutyakönyvben egyet hajtva rátalált az erdélyi kopóra, megigézte a fajta tragikus és felemelő története. Mint művészt, érdekelni és kutatni kezdte e különleges magyar kutya nyomait, a képeket, festményeket róla. Végiglátogatták akkori párjával, Pogány Gábor Benővel (később Erdei Manó kennel) az összes hazai erdélyi kopó tenyésztőt, de két évig nem vettek kutyát. Aztán lett az övék a Vadász Nimród Manó.
Aztán egy nap Sebestyén Andrea elvitte Diánát egy kutyához. Andrea patronálta ugyanis a tőle származó kanhoz Erdélyből, Sepsiszentgyörgyről ide eladott tenyészszukát, Brucla Bársony Lindát. A kan gazdája nem tudta pátyolgatni megfelelően a kiskopókat, így vette át a szobrásznő Lindát és a hét Kujon-kölyköt, akik a Corvus kennel első kiskutyái lettek.
Amikor Lindát megláttam, ledöbbentem – meséli Diána. – Azt gondoltam, hogy ha ez a kutya az erdélyi kopó, akkor az én kutyám, a Manó nem az. Vagy ha az én kutyám az, akkor Linda nem az, de abban az első pillanattól biztos voltam, hogy nekem olyan kutya kell, mint a Linda.
1992-t írunk, ekkor vették nyakukba Erdélyt Dianáék, hogy megkeressék, megnézzék, elhozzák, itthon tenyésztésbe vonják azokat a kopókat Erdélyből, akik olyanok, mint Linda, akik olyanok, mint a régi kopók a festményeken. Az igazi hosszúlábú fekete-cser erdélyi kopókat.
80 ezer kilométer. Ennyit tett meg máig a kopókért Diána. Egy idő után Gábor kiszállt, külön családot és kennelt alapított. Diána egyedül folytatta, néhány útra beült tenyésztő kollegája, Hámori József mellé.
Sorra jöttek Magyarországra Erdélyből a kopók. Az aranykoszorús Sári-sori Macskavadász kennelembe került 1995-ben Linda egyik lánya, Biggi de Oltu Vezér, majd a Brucla Inka, később Hámori Józseftől a Cili, előző gazdájától a háromszínű, rövidlábú Brucla Pecér Héjsza. Egy részük nem volt teljesen erdélyi kutya, hiszen Inka anyja a magyar születésű Szt. Anna Tó-menti Thétisz, Brucla Bársony Linda anyja is a Kecskeméten született Csíkcsicsófalvi Barbara, színmagyar ősökkel.

A kutyakiállítások Dianáék erdélyi útjai idején is zajlottak. A magyar kennelek kutyái, főként a Vadász Nimród kopók gyűjtötték a címeket, minősítéseket.
Ekkoriban a Sári-sori Macskavadász kennelben itthon fellelhető erdélyi vérekhez nyúlva hoztam létre kiskutyákat.
Hámori József sokszor két erdélyi kutyát behozva nevelt almot itthon, ilyen a Cili-Tambur párosításából született a Hargitai Kitty, aki a Somogy Kincse kennelben babázott többször. Pogány Gábor Karájával fedeztettek a Király-hágói Vadász és a Maros-Széki Hunor kennelben.
Én is kiállítottam. Nagyon jó minősítéseket kaptam. Én nem bántam, hiszen az is jó, azzal is tenyészthető egy kutya. El is mentem minden kiállításra, ahova lehetett, mert ezt a típusú kutyát, aminek a bírálatok szerint túl erős a szőre, nem igen elegáns, fejét, farkát nem emeli, az Erdélyből való erdélyi kopót is be kell mutatni.

Romániában az első törzskönyvezett kopók a ‘7o-es években születtek: Lola és Corbu – írja a Siculus kennel fiatal tenyésztője.

2004-ben a magyar Országgyűlés nemzeti kincsnek nyilvánította a magyar kutyákat, köztük az erdélyi kopót.

Az erdélyi kopót, mint fajtát sokáig az összes hatos fajtacsoportbeli kutyafajtát összefogó Kopó Klub patronálta, míg megalakult 2005-ben az önálló Erdélyi Kopó Klub a MEOE-n belül.

A szemléletváltás

Az 1999-es év döbbenetes változást hozott az erdélyi kopók életébe. Aki nem erdélyi típusú kutyát vezetett fel, annak ez nem jelentett olyan nagy változást, mert a fajtagyőztes címek továbbra is a ringdresszúrán, és azon múltak, mennyire mutatta magát a kutya. De magában a bírálatokban egyes bírók 180 fokot fordultak, az erdélyi kutyák javára, nagy megelégedésünkre. A fordulatot „a kutya” újságban 1999 januárjában megjelent Mikó Diána-cikk, de leginkább a Román Bírói Testület elnöke, a neves erdélyi kopóbíró, dr. Kelemen Attila Székelyhidi Sándornak adott interjúja okozta ( és egy év múlva az ezeket az elveket rögzítő standardmódosítás).
Ata szerint az erdélyi kopó egy nagyon kemény szervezeti szilárdságú fajta. Ezek a kutyák az erdélyi, a mezőségi hegyekben egész nap tudnak hajtani. Ezért ez a fajta nem lehet agár-vagy dobermann-szerűen elegáns, nem lehet rottweiler-szerűen nehézkes. Ennek a kutyának a középméreteit a használat úgy alakította ki, hogy nagyon ellenálló, ugyanakkor megfelelően robosztus, de soha nem durva. Szikár, kemény felépítésű és az időjárás viszontagságainak ellenálló kutya, félhosszú szőrzettel, erős csontozattal, nagyon dongás a mellkasa (az ovális mellkas és az úgynevezett „szürke” szín a dobermannal való keveredést mutatja). (Attila keveri a dobermann kékjét a valódi galambszürkével)
A Kelemen Attila interjú utáni kiállítási szezontól kezdve azon vettem észre magam, hogy az erdélyi típusú, kissé szakadt, kormos, nem pointer-elegáns, fejét lógató kopóim kitűnőnek minősülnek, és ha olyan a felhozatal, címeket is gyűjtenek.
Mikó Diána közreműködésével 2000-ben elkészült a standard módosítása, amely emelt a testmagasságon és kivette a hibák közül a kormosságot. Pettkó Csaba FCI küllembíró, aki akkor az FCI-vel való standard-tárgyalásokat vezette, azt mesélte, hogy ennél nagyobb méret-különbséget nem lehetett elfogadtatni az FCI-vel, mert szerintük akkor az nem egy fajta. Ezért nem került be a standardba a zsömlesárga erdélyi kopó, amely kisebb, és az Erdélyben létező, itthon is az állományba bekerült, az almokban felkarcsont-méretre hasadó fekete-cser rövidlábú erdélyi kopó.

A jelen

Mára az állomány keveredett. Sokan a régiek közül abbahagyták a tenyésztést, sok új kollega kezdte.
Ugyanakkor még mindig előjön a szürke-cser, a barna-cser szín egyes almokból, sok kopó vizslásabb, mint kéne, s sokan olyat várnak el a kutyáktól, ami nem is a fajta viselkedési jellege.

Úgy tűnik, a kiállításon a vizslás elegancia nyer. Ez a showk sajátsága. De tenyészteni nem csak a nyertesekkel, hanem a „sima” kitűnőkkel, nagyon jókkal is illene, akik kizáró hiba-mentesek. Mert sokan állítják, elég nagy már az állomány. Lehet, a tényleges született kutyák száma az. De az almok sokszor fele nem marad életben, tűnik el pár éves korára. Sok ebet ivartalanítanak, abban a hamis reményben, hogy attól nem fog szökni. Sok kutyával pedig nem is szándékoznak tenyészteni, vagy nem jön össze.
A neves populációbiológus-genetikus, Dr. Mátyás Csaba egyetemi tanár, a háziállat-genetikusokra hivatkozva nem véletlenül jelenti ki: annak, hogy egy fajta, egy állatpopuláció megőrizze azt a génetikai változatosságát, ne ejtődjenek ki azok a gének, amelyek egy jövőbeni természeti körülmény-változás esetén teszik alkalmazkodó képessé a fajtát, ahhoz a minimum 300 fős állomány szükséges. Olyan populáció, amelyben a felnőtt, ivarérett állatok nem csak „vannak”, hanem szaporodnak is.
Nem véletlen, hogy a veszélyeztetettség és így régen a B-törzskönyvezés is 500 fős élő állomány-méretet el nem érő fajták esetében fogalmazódott meg.
És az erdélyi kopó még nem jutott túl ezen.

Az erdélyi kopó – 241. számú FCI standard

Származás:
Magyarország

FCI besorolás:
VI. fajtacsoport Rókakopók, vérebek és rokon fajták
1.2. szekció Középnagy rókakopók munkavizsgával

Általános megjelenés:
Fejformája, nyaktartása, törzsének arányai, erős és izmos végtagjai, faroktűzése a közép-európai kopó típusára jellemző. Közepes termetű kopófajta. Az erdélyi kopó testfelépítése hosszútávfutáshoz alkalmazkodott. Atletikus, nem durva, de nem is vékony csontú.
( Tuskán István szerint a kopó egy könnyű alkatú, rendkívül mozgékony alacsonyan tűzött és hosszú nyakú kutya. Mint minden rusztikus kutya fajtának, így neki is erősen leszegett fejtartása van, akár a farkasnak és a többi primitív kutyafajtának. Ez arra jó, hogy az erdőben a fején átcsúsztatja a gallyakat, gyorsabban tud haladni, mintha beleakadna a nyaka.)

Fontos arányok:
Az agykoponya és az arckoponya hosszának aránya közelíti az 1:1-et. A marmagasság és a törzs hosszának aránya 10:11.

Viselkedés és jellem:
Jóindulatú, bátor, kitartó. Alaptermészete nyugodt, kiegyensúlyozott, ugyanakkor határozott, temperamentumos. Igénytelen, a szélsőséges időjárást is bírja.

Testfelépítés
1. Fej
Hosszúkás, de nem elhegyesedő kopófej, mely jól tükrözi a nemi jelleget.
Fejtető: /agykoponya/ fejtető nem ráncos
Koponya: Enyhén ívelt. A tarkóbúb nem kifejezett. A szemboltívek gyengén fejlettek.
Stop: Gyengén kifejezett. (Tuskán I. szerint kifejezett, ez különbözteti meg a dobermanntól)
Arckoponya:
Orrtükör: Nem túl tompán metszett, fekete színű. Az orrcimpák mozgékonyak; az orrnyílások tágak.
Fang: Az orrhát egyenes.
Ajkak: Szárazak, feszesek.
Állkapocs/Fogak: Állkapcsa erőteljes. Fogai erősek, jól fejlettek, a fogképletnek megfelelő teljes ollós harapás.
Pofa: Lekerekített, csak gyengén fejlett.
Szemek: Középnagyok, mandula alakúak, kissé ferde vágásúak. Színük sötétbarna. A szemhéjak jól a szemgolyóra fekszenek.
(Tuskán István szerint szeme kicsi, mélyen ülő és rendszerint borostyánkő színű, mint a farkasnál, de láttam már barna szeműeket is.  Felső szemhéja vastag, az embernek az az érzése, mintha erőlködnie kéne, hogy nyitva tartsa. A nagy – sokszor nyitott – kiálló szemeket óriási hibának tartom. A kopó tekintete hideg, sokszor az az érzése az embernek, hogy keresztülnéz rajta. )
Fülek: Középmagasan tűzöttek, nem túl nehezek, ráncosodás nélkül a pofára simulva lógnak. Tövüktől kiszélesednek, majd kerekded végükig elkeskenyednek. Előrehúzva eltakarják a szemet, de általában nem érnek azon túl.

2. Nyak
Izmolt, közepesen hosszú. A nyak alsó részén a bőr kissé ráncos. Kis lebernyeg megengedett, de nem kívánatos.
(Tuskán I. szerint nagyon hosszú és nyugalmi helyzetében hátvonalban vagy az alatt hordja. Erős nyaklebernyeg képződés nem számít.)

3. Test
Felső vonal: Egyenes
Mar: Kifejezett
Hát: A mar mögött egyenes, fejlett izomzattal.
Ágyék: A szukánál kissé hosszabb ágyéki rész megengedett.
Far: Mérsékelten csapott.
Mellkas: A szegycsont nem előreugró. Mellkasa hosszú és nem túl mély. A bordaív keresztmetszete kövér ellipszis, majdnem kör, mely a szabad légzést jól biztosítja.
Alsó vonal és has: A has csak enyhén felhúzott.

4. Farok
Középmagasan tűzött, erőteljes. Nyugalmi állapotban alsó harmada kissé felfelé ívelt, lehetőleg a csánkon egy-két centiméterrel túlér. Izgalmi állapotban ívelt formában a hátvonal fölé emeli, de hátra nem kunkorítja. Nem kurtítják.

5. Végtagok
Elülső rész: Az elülső végtagok oszlopszerűen támasztják alá a törzset. Elölről nézve a végtagok állása párhuzamos, a széles mellkas miatt megfelelően széles.
Lapocka: A lapocka jól izmolt, megfelelően hosszú, és mérsékelten dőlt.
Könyökök: Szorosan a mellkasra fekszenek.
Alkar: Egyenes és szimmetrikus.
Elülső mancsok: Nagyok, zártak, erős, ívelt ujjakkal. A talppárnák nagyok, kemények, rugalmasak. A karmok erősek és lehetőleg minél feketébbek.
(Tuskán I.: a normális követelményeken felül rendszerint nem magas boltozatú macska, hanem az u.n. nyúltalp! Minden nagy mozgás teljesítőképességű kutyának – pl. agár- is ilyen a talpa. Valamint a farkasnak is. Nem tévesztendő össze a hídtalppal!)
Hátulsó rész: Álló helyzetben kissé hátraállított, jól izmolt.
Comb: Hosszú
Csánk: Mélyen helyeződő.
Hátulsó lábközép: Egyenes és párhuzamos. Hátulsó mancsok: Jól zártak, erős ujjakkal. A talppárnák nagyok, kemények, és rugalmasak. A karmok erősek és lehetőleg minél feketébbek. A farkaskarmok eltávolítandók.

6. Mozgás
Lépése nyújtott, sohasem tipegő. Ügetése térölelő. Munka közben vágtája rendkívül kitartó.

7. Bőr
Az erdélyi kopó bőre közepesen vastag, főleg a nyaktájékon kissé laza, de sohasem redőzött. Pigmentált, sötét színű. A szabad bőrfelületek feketék.

8. Szőrzet
Szőr: Egész testét, hasa alját is rövid, sűrű, egyenes szálú, testhez simuló tömött szőr borítja. A szőr a nyakon, a martájékon, a comb hátsó élén és a farok vonalán hosszabb, mint a test többi részén. Szőrfogók és lécek előfordulnak. A szőrzet durva tapintású, fényes. A fedőszőrzet alatt aljszőrzet található.
Szín: A kopó szőrének alapszíne fekete. Nem túl sötét, cserszínű jegy pont formájában mindig található a szemboltíven. A fangon és végtagokon cserszínű jegyek vannak. A cserszín határozottan elkülönül a feketétől. Fehér jelzés lehet az orron, mely homlokcsíkban folytatódhat, továbbá a nyakon gallér formájában, a mellen, a mellkas táján a mancsokon, a végtagokra is felhúzódva és a farokvégen. A testfelület 1/5-énél több fehér szín nem kívánatos. A fej és a hát lehet kormos.

9. Nagyság és testsúly
Marmagasság: 55-65 cm
Semmiképpen nem a centiméterekben mért érték, hanem a harmónia és az összbenyomás a döntő!
Súly: min.: 25kg

10. Hibák
Az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, amely értékelésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával.
Kizáró hibák:
Az agy- és arckoponya túl keskeny, túl hosszú, vagy kerekded
Enyhe, vagy nagyon erősen kifejezett stop
Hibás fogazat
Rövid fang
Könnyű, terrieres, vagy agaras jellegű fül
Drótszőr; puha, hullámos, ritka szőrzet
Barna vagy kék szín jegyekkel
Agresszivitás, ideggyengeség

Megjegyzés:
A kanoknak két, teljes egészében a herezacskóban elhelyezkedő, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkezniük.

Az erdélyi kopó jelleme

A standard szerint jóindulatú. Igen, sok kopó odamegy idegenhez, képen nyalja a betörőt, de ez nem biztos, hogy fajtajelleg. Talán a vizslával való keveredés, esetleg a közös ős hozza.
Kelemen Attila azt mondja róla, nem annyira gazdacentrikus, sokkal keményebb egyéniség, mint a többi falkakopó, egyedül is képes vadászni.
Szálka Róbert erdélyi vadász, majd magyar vállalkozó könyvében (Kalandozások az ismeretlen Máramarosban, Szálka Bt. Dabas, 2006) két kopója, Lédi és Pikki a pokrócot és a ruhákat, meg a vadásztarisznyát pont úgy őrizték, mint Sebestyén Andrea kopói kikötve itthon, Babatpusztán a disznóskert előtt.  És Lédi és Pikki is úgy szökött hajtani, mint az én Alkonyom, csak ott nem lőttek lukat a szájpadlásán.
Az erdélyi kopók egy része kiváló házőrző, és őrző-védő munkára is alkalmas.
Karcsaparti Alex, aki egyébként egy jámbor kutya volt, amikor gazdája babakocsival sétált, és gond támadt, egy pillanat alatt hanyatt vágta a rossz szándékú idegent, és a hasán állva morgott. Brucla Opos nagy testével csak ferdén a gazdája lába elé állt, és a fogait mutogatta. Tőle ez is hatott.
A második világháború alatt is volt erdélyi kopó, aki megvédte az orosz kiskatonáktól Budapesten hölgy-gazdáját. Megállított egy idős asszony pár éve az utcán a kopókat látva, és elmesélte.
Hargitai Borzi Junó őrszolgálatban, ahol alacsony volt a kerítés, a napjait a szemközti szeméttelepen kukázva töltötte. De ha beállt egy autó a kapuba, Jucika tudta, neki munkája van, így beugrott ott, ahol kiment, és belülről ugatta-fogta az idegent, mintha sose lett volna házon kívül.
A kopók csibészelnek a karra, imádják, mert egy jó játék, ahol küzdhetnek, ha nincs vagy nem elérhető a vaddisznó. De élesben nem mennek fogásra, mert tudják, a betörő is olyan veszélyes, mint a vaddisznó. Ketten éppúgy kerítik, ugatják, de csak hátulról csípik az illetéktelen behatolót, mint a „büdöst” vadászaton. Sokszor jó dolog ez, mert ha betéved egy nemzetiségi gyerek, nem tesznek nagy kárt benne, de hallani messzire és sokáig.
Kevésbé jó dolog az őrzés kiállításon, amikor az öt-hat fős, egyedül felvezetett tenyészcsoportom bemutatásakor kifogunk egy olyan bírót, aki hadonászva jön felénk.

(rengeteg archív erdélyi kopó fényképet szereztem a cikkhez, hamarosan külön Neveletlen Eb oldalakon hozzáférhetőek lesznek)

( a cikk folytatását majd olvashatjátok a Nemzetközi Kutya Magazin januári számában)

Erdélyi kopó kiskutyák folyamatosan születnek az aranykoszorús Sári-sori Macskavadász Kennelben. Friss kiskutya képek itt: