– Diósjenőről induljunk! Ott mindjárt a Börzsöny kezdődik a falu szélén – javasolta kedvesem, Péter, amikor Mindenszentek vasárnapján, október 31-én a gyönyörű, de hűvös őszi napsütésben felvetettem, hogy nekem ismeretlen turistaúton kellene a kopókkal és Iriskével kirándulnunk.
Nem túl nagy, cirka 12-15 kilométernyi távra vállalkoztunk, és nem olyan meredekségre, mint fel Kékestetőnek, hiszen tulajdonképpen még nem voltunk egészségesek. Én náthás voltam, folyt az orrom és tüsszögtem, amire az új munkám, a Pólus center körüli parkolóban való egész napos kutyás szabadtéri járőrözés első napja az esőben még rátett egy lapáttal. Péter meg köhögött. Rosszul nem voltunk, a napsütés csalogatott, rég voltunk a jó hegyi levegőn, csak reméltem, nem betegszünk meg újra jobban a terheléstől.
Diósjenőn a falu legfelső, a szociális otthonhoz és az erdészethez vezető erdei útján, a behajtani tilos kezdeténél parkoltunk le. Már állt ott pár autó, jöttek arra mások is, elolvasták az ismertető táblát, amelyben kéri az Ipolyerdő Zrt. Diósjenői Erdészete, hogy ne autózzunk, motorozzunk, quadozzunk az erdei utakon, és gyalogoltak tovább. Más természetszerető családokat is vonzott az őszi Börzsöny. A kopókat azonnal a rövid pórázról flexre csatoltuk, biztos, ami biztos, és a betonról felfele indultunk az emelkedőn a zöld csíkkal jelzett turista-ösvényen. A meredek közepén újabb ismertető tábla állt, az Erdőtörténeti tanösvény végpontja. Egy ideig a zöld csíkunk is arra haladt, így a megismerkedhettünk neves erdészekkel, erdőmérnökökkel, akik e terület erdeit gondozták, s akiket az Ipolyerdő illetékesei megörökítettek a táblákon.
Az erdei fák nagyrészt már levetették nyári ruhájukat, a vöröslő avarban kellemesen puha a lépés. A Csehvár felé, a Dugóhúzónak nevezett részen, a végén emelkedik nagyon az zöld csíkkal jelzett ösvény.
Furcsa árkok tagolják erre a hegyoldalt, mintha habnyomóval mintázta volna egy óriás a kőzetet, úgy hullámzik, s pár méterre tőlünk egy hullám alján meregetni kell a szemünk, hogy a másik, a piros kereszt jelű, itt még párhuzamos úton leguruló kerékpárost észrevegyük.
A Csehvár táblához vivő meredek korlátja néhol már hiányzik. Lépdelünk felfele a talajban és gyökerekből kialakított lépcsőkön. Ott vitatkozom össze menet közben Péterrel a túrán. Én szerettem volna, ha felmászunk és megnézzük a Csehvárat. Péter szerint nincs arra semmi. Én azt szerettem volna, ha eleve úgy tervezi a túraútvonalat, hogy az beleessen, míg ő ezt a Csehvárat elkerülő, szerinte jobb ösvényt választotta. Így aztán ott álltunk a Csehvár táblánál, de hátulról, és eldönthettük, visszamegyünk a várhelyig, vagy megyünk tovább az eredetileg tervezett ösvényen, kihagyva a néznivalót. S csak reménykedve abban, mire a körünk végén, már a piros kereszten jőve, újra ideérünk, lesz még időnk világosban megnézni, és nem a szokásos sötétben bandukolást adjuk majd megint elő. Az a fontos, ne nagyon sötétben érjünk vissza, vesszen hát a Csehvár – döntöttem és másztunk tovább a zöld csíkon.
A szép, néhol köves erdei utacska a Gál-rétre vezetett bennünket. Itt találtuk a következő ismertető táblát az Ételhordó Útról, amin a Nyíri-réti Vadászkastélyba a diósjenői birtokról naponta hordták az ennivalót a kastélyban szeretettel időző báró Sváb Sándor özvegyének.
Az Ételhordó Út mára sem vesztett a patinájából. Hatalmas sáros keréknyomok “díszítették”, csak ma az erdőművelés nehéz gépei járják a területet, nem a bárói kajaszállítók. Mindenesetre ilyen szépen gondozott turistaútvonalat régen láttunk, ugyanakkor ilyen vacak, sáros, teherautókkal összejárt, járhatatlan ösvényt is.
A Gál-réten megnéztük magát a járművet is, ami a kutyányi mély nyomokat csinálja. Találkoztunk egy nagyon szép sötét-ordas németjuhász munkakutyával, gazdistól, akik lefárasztandó az ebet, kerültek minket, s átkelve az Őz-berek patakon, erős tempóban lépdeltek tovább.
A sárban, a keréknyomon át-át ugrálva eljutottunk a következő tábláig, amely az erdőkre szánt adózói egy százalékokból, de minimis támogatást nyerve állított az Ipolyerdő. A modern, természetbarát erdőművelés egyik, itt helyben alkalmazott módszerét, a lékes felújítást mutatta be. A módszer lényege, hogy lékekben, foltokban termelnek ki bükk- és tölgyfákat a vágásérett egykorú erdőből, a fényt kapott részeken a makkból újulat csírázik és növekedik magas, egyenes, majd értékes törzsű fákká. Majd új helyeken vágnak az erdészek lékeket, így új újulat nő, s lesz százötven év múlva különböző korú, egészséges fákból álló, megújuló erdő.
A sáros Ételhordó Úton tovább felfele haladva, elértük azt a helyet, ahol becsatlakozik a kék négyszög a mi zöld csíkunkba, itt állt valahol, a Málna-hegy tövében a térkép szerint az 1930-as években a Hárombarát Vadászház. Az út itt már járható, újra szép vörös, puha avaron rakosgatjuk a lábunkat.
A kék négyszög aztán elkanyarodik a Somos-kaszálók fele, mi meg mászunk tovább. Ezen a szép napos ösvényen kezdett a tüdőm igen romos lenni. Többször meg kellett állnom, levegőt kapkodni, majd meghaltam, mert hiába, nem volt tökéletes még az egészségem. Péter rám is szólt, ne gombolkozzam ki, de hát akkor jobban jutott oxigén. Válaszolni se tudtam, csak morogni. Aztán rendeződött a légvétel, mentem tovább, megint megállás, kis zihálás, aztán egyszer csak azt vettem észre, bírom, és jól vagyok. Ekkor jöttem rá, eddig csak kötekedtem az út során, ahelyett, hogy élveztem volna. Mosolyogni kezdtem. Szép volt az erdő, ügyesek az erdélyi kopó fiúk, öröm az élet! Ezért járunk kirándulni, nem?
Valahol a Nyíri-réti kastélyrom környékén, az út mellett csodaszép sárgában, vörösben játszó lombhullató vörösfenyőket sikerült fényképeznem. Aztán az Alsó-Hinta-rétre érve megpihentünk. Késő ősz volt már, majdnem tél, a szikrázó délutáni napsütés ellenére, és jeges szél fújt. A rét közepén álló fa alatti köveken ettük meg szendvicseinket, ittunk, a kopók és Iriske kikötve pihentek az avarban.
Áthűltünk, indulni kellett tovább. A térkép ezután egy Musli nevű részt jelzett, zöld pöttyökkel kerítve, amiről elképzelni nem tudtuk, mi lehet.
A piros háromszög turistajelzés mellett már sokadjára láttuk meg a K.Háza feliratot, s végre megfejtettük: arra Királyházára visz az út. Más kirándulók arra igyekeztek. Innen már nem volt messze a Nyíredi-vágás emelkedőjén túl Csóványos. A kopók vadat éreztek, nagyon mentek volna balra az erdőbe, a gerincen át fújó szélbe tartva orrukat. Aztán megláttuk a fák mögött a csóványosi piros-fehér csíkos kalapú betoncső-kilátót.
A kilátónál fiatalok gyülekeztek, ki tudja, honnan indulva, saját tempójuk szerint menve, sorban futottak be a pihenő asztalaihoz. Volt közülük, aki felmászott a toronyba és körbenézett. Péter nem akart, én nem mertem, az őrzésben dolgozó Remete és Herceg erdélyi kopóim kikötve a többi kirándulónak minden megmozdulására ugattak, rájuk hozva a frászt. Hideg is volt, ittunk és mentünk hát tovább.
A Béke-emlékmű mellett, csodaszép sziklák között indult kék csík jelzéssel a Foltán-vágás. Elhaladtunk a valaha telepített fiatal erdőt védő, mára már szétesett vadkerítés mellett, a sűrüs rész vadszagai a kopókat megállásra késztették.
Majd a Háromhárs gerincen haladva a Foltán-kereszt felé alkonyati hegyeket, már párába merülő völgyeket fényképeztem. A fa-rakodó sarán átkelve lekaptam a Foltán-kereszt múltjáról szóló emléktáblát, a keresztet, Remetét a tűzmegelőző tábla alatt, majd a piros kereszten, a Hosszúbérc mellett gyalogoltunk visszafele.
Alkonyodott. A Verebes-kaszáló rétjén készült fényképeken már elmosódottak a kutyák. Az út itt már könnyű, egyenes, kerüli a Vörös-kő csúcsát. Szépek, gondozottak az ösvények, láthatóak és kellően gyakoriak az útjelzések.
A Csehvárhoz érve, ahol összeér a piros kereszt és a zöld csík, amin idefele túráztunk, már szinte sötét volt. Úgy döntöttünk, leereszkedünk a korlátos-nem korlátos ösvényen, a zöld csíkon, ahol jöttünk. Azt az utat már ismerjük, sötétben az könnyebb.
Ekkor szemben zseblámpa fénye villant, s hangok hallatszottak. Egy család kapaszkodott a mi ösvényünkre, s kérdezte meg, Diósjenőnek merre kell menni. – Hát ahonnan jöttek-vágtam rá-, mi is arra megyünk. -Arra nem, ott elfogyott a jelzés-válaszolta a családfő, mire körbenéztünk, tényleg, ők lementek egy jártabbnak tűnő csapásra a jelzett útról. Korrigáltak, s miután Péter javasolta nekik, menjenek ők előre, van lámpájuk, elindultak előttünk, mi utánuk.
Sokáig derengett a kevés fényben az ösvény vonala, majd Péter is elővette a lámpát, meg-meg bizonyosodva, hogy a jelzett úton haladunk. Így hamarosan a betonon, az autó mellett találtuk magunkat. A fáradt kutyákat megörökítettem a csomagtartóban. Pétert megkérdeztem, már ő se köhögött, mint indulás előtt. Így fáradtan, de jó érzéssel konstatáltam: ez az őszi túra kigyógyított bennünket a nyavalyából.
A kutyás kirándulás összes képét a következő fotóalbumban nézhetitek meg: http://csovanyosikutyatura.kgyurkorita.fotoalbum.hu/
# Szathmáry Zs. on december 13th, 2010
Szép kirándulás, gyönyörűek a képek és tündériek a kopók! Köszönöm. :)