A decemberi vizsgáim után, a pár napnyi hótakaró utáni olvadásban kirándulni indultunk a kopókkal. Nem akartunk sarat taposni, így Péter javasolta, ne Mátrafüredről induljunk, ahonnan szoktunk, hanem menjünk följebb, ahol hó van. Mátraháza előtt már fehér volt minden, így az ottani buszparkolóban hagytuk az autót.
Az út eleje hagyott némi kívánnivalót maga után. Havas lépcső, majd a Kékestetőre vivő kanyargós beton széle következett, majd keskeny havas ösvény a szalagkorlát mellett, pórázon nehezen bírtam a bezsongott kutyákkal. De aztán egy szép, vagy 15-20 centis havas rész következett a sárga kereszt turista-jelzésen.
Itt elengedtük a velünk jövő Sári-sori Macskavadász Nana Haspókot és Narancsot, meg a nyolc hónapos múlt kicsi Ritkát, s óriásit játszottak, a magas hó alatti magas fűben egerésztek.
Majd a betonút mellé érve újra meg kellett kötni őket. Hamarosan rámentünk a kékesi déli sípályára, amelynek a felvonója nem ment, így csak egy gyalogos férfi jött épp lefele a lejtőn. A mi sárga kereszt-jelzésünk meg végül bevágott az erdőbe, az elhagyott síugrósánc felé vivő Alsó Pince Útra. Itt újra szabadon mehettek a kopók.
Vagyis először flexre vettük a tavasszal már második évüket töltő Haspókot és Narancsot, de a magas hóban nem mentek messzire, s az elhagyott síugrósánc beton-gerendáin engedtem szabadon rosszalkodni őket. Végül maradtunk a póráz nélküli hótaposásban, mondván, még ha nem ugrik előttük a vad, nem mennek el hajtani, még fiatalok.
Gyönyörű havas tájon, magasra törő bükkök között vezető úton sétáltunk. Meredek völgy lefele, hegyoldal felfele, a Mátra észak felé néző peremén haladtunk a Gabi halála felé.
Ittunk a Tündi-forrás vizéből, majd az erdőrezervátumra nézhettünk le, s mászhattunk át kidőlt vaskos bükköket. Időnként barna avar-foltok váltották fel a hótakarót a lábunk alatt, ott feltörő, csordogáló foglalatlan források olvasztották a talajt.
A bükkök mögött átlátszott a távoli, észak-mátrai kékes messzeségű táj.
Gabi halálánál pihentünk egyet, megettük az almákat és narancsokat, majd indultunk visszafele, a sárga körön, a Petőfi forrás és a Pisztrángos tó felé.
A Kőris-mocsár vizenyői most be voltak fagyva, az ismertető tábla szerint, ha a környező három faluban hallották a mocsár zúgását, akkor időváltozás következett. A mocsár fái most nem zúgtak, s ahogy mentünk bele a délutánba, úgy roskadt összébb a hó, csöpögött a lé a fákról a fejünkre.
Már túl voltunk a félúton visszafele, az erdőrezervátum alján haladtunk, kicsit emelkedett az út, amikor az előttünk, szembe jövő, bennünket Gabi halálánál keresztezett turista egy szem férfibakancs-nyomait furcsa apróbb nyomok sokasága taposta el. Először szembe jöttek, majd a nyomok felvezettek az erdőbe a hegyoldalon. A kopók elindultak rajta, lassan, minden nyom-egységet kidolgozva. Mi mentünk tovább, majd visszajönnek. Ritka meg is érkezett. Láttuk Narancsot meg Haspókot félúton, ferdén a hegyoldalban, a nyomon menni, de hűlni kezdett az idő, feltámadt a szél, hamarosan sötétedni fog, majd megunják és megjönnek, mentünk tovább.
Nem jöttek. Fütyültem. Fáztunk a beleizzadt cuccunkba, így visszaindultunk a hegyoldalba vezető sok, talán muflon-nyomig, de se hírük-se hamvuk a kopóknak, nem jöttek vissza.
Lassan sötétedett, csak a hó miatt láttunk még, tovább várni, fagyoskodni nem volt értelme. A kopóknak vissza kell jönniük a saját nyomukon, majd a mienkre rácsatlakozva, utánunk jönni. Kérdés, ezt mikor teszik meg, mikor unják meg a nyomozgatást. Hajtóhangjukat nem hallottuk, feltételeztük, nem érték be az állatokat. Míg várunk rájuk, száraz cipőt, zoknit vehetünk a kocsinál, s ihatunk egy meleg kávát a mátraházi egyik büfénél. S az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a kutyák elérték a hegyoldalban feljebb vezető odafele-nyomunkat, s azon visszamentek a kocsihoz, mint réges-régen a Cefet.
De lent a kocsinál nem voltak a kopók.
Meleget sem ittunk, már zártak a büfék, öt óra volt, mire a száraz cipőnkkel odaértünk. Szóltunk a tulajdonosoknak, hagytunk telefonszámot, ha reggel ott fogadná őket a randalírozó, kukázó két kopó, hívjanak. Szóltunk még a lejövő nyomunk melletti Honvéd üdülőben is.
Narancs meg a Haspók nem került elő. Lementünk hát vásárolni Gyöngyösre, amit úgyis meg kellett tennünk. 7 óra után visszamentünk, de sem a nyomunk elejére, sem a végére nem értek a lefalcolt kutyáink. Hazamentünk Gödöllőre, mást nem tehettünk, s eldöntöttük, reggel visszajövünk, még egyszer megtesszük az útvonalat, a kutyákat keresve, dupla-túra. Vagy ha meglesznek, akkor másfele sétálunk egy kicsit, rádolgozva az izomlázra.
Azt is elképzelhetőnek tartottam, csináltak már olyat kopóim, hogy sötétben nem mentek gazda után nyomozni az ismeretlenben, hanem beágyaztak egy száraz aljú fa tövébe, s alvás után, már pirkadatkor kezdtek el keresni.
Gödöllőn egyedül ette meg Ritka a csirkecsontot, de így is nyitogatta az ajtót, s kereste haverjai hiányában a mi társaságunkat.
Reggel 9-re, néhol ködben, néhol szikrázó napsütésben autózva értünk újra Mátraházára. A buszparkoló előtt tíz méterrel Narancs szaglászta a gyalogutat, pár méterrel hátrébb Haspóknak volt lent az orra. Megálltunk, kinyitottam az ajtót, kiszóltam, mert kedvesem kocsijának a hangját nem ismerik, s már szaladtak utánunk nagy örömmel. A parkolóban nyakunkba ugrottak, Haspók nyüszített, s az autó kombirészébe beugrottak, Ritka mellé, itt ne maradjanak:)
De nem mentünk el, még tartoztunk a büféseknek egy kutyajelentéssel, meg magunknak egy újabb sétával, mégse autózzunk hiába.
A büfésoron az esti ismerősök még nem nyitottak. Egy másik büfé előtt söpörte egy hölgy a havat, odamentem hát a pórázra vett kopókkal. A hölgy megismerte a zsiványokat, s elmesélte, hajnali kettőkor zörgettek a Postás üdülő ajtaján, s a Robi, az ottani alkalmazott lapáttal kellett, hogy biztosítsa saját éjszakai nyugalmát.
Kukázni nem tudtak kukázni a büfék körül, mert minden szemetes mostanra zárható fedőt kapott. Ugyanis a rókák annyira beszoktak tavaly óta, hogy minden reggel a szemét összeszedésével kellett a büféseknek kezdeniük, s ezt megelőzendő, fedelet tettek a kukákra. Közben megjöttek, és nyitni kezdtek az esti ismerősök is, és mindenki nagyon örült, hogy meglettek a kutyák gazdái.
Kedves olvasó, ha véletlenül Mátraházán laknál, és nem tudtál volna aludni a kopók zörgetésétől, vagy a buszpályaudvar macskáinak hajtásától, ha azt is művelték, vagy a lapáttal nyomatékosítva szállást nem adó Postás üdülőbeli Robinak szóló méltatlankodó kopó-ugatástól, elnézésedet kérjük.
Narancs és Haspók újra menni nem nagyon akart, gömbölyödtek, mihelyst álltunk egy kicsit, de Ritka kipihente magát az éjszaka, és kergebirkázott a hóban. Mentünk hát egy kicsi kört lefele, Sástó irányába, a Remete-fa dombját megkerülve, a sárga kockán le és a sárga háromszögön fel. Menet közben a tölgyes völgyben sok vaddisznótúrást láttunk, Ritka el-el ment a nyomokon, Haspók feszítette a flexet, feléledt a szagtól. Jó is, hogy nem szabadon mentek, most is várhattunk volna rájuk.
Újra meggyőződtem róla, éves kor fölött, az első idegen helyen való hajtás után csak flexen vihető a kopó, mert ha nem megy, csak azért nem megy, mert nincs min, de abban a pillanatban, ha vad ugrik vagy friss a nyom, az lesz számára az elsődleges, és éjszakába nyúlóan hajt vagy keres, s utána a lakott helyen zörget éjszaka majd és randalírozik.
Hazafele a kocsiban ájultan aludtak a kutyák. Gödöllőre érve szintén lepihentek, de sokat nem ehettek, mert mikor tettem tápot a tányérjukba, ráugrottak a kajára. Úgy tűnt, nem lett hasbavaló eredménye a túra helyetti vad-nyomozásuknak.
Az összes fényképet itt nézheted meg: http://matrai-koporandalir.kgyurkorita.fotoalbum.hu/