hogy ne legyen neveletleneb(b)…

Jump to content

Additional information

kgyurkórita megjelent kutyás írásai

nevelgető blog

neveletlen blogtémák


ne korlátokat, hanem lehetőségeket a magyar képzett kutyáknak!

Nemzetközi Kutya Magazin, 2010. 12. Nemzeti Kincseink rovat  Dóczi Kata csodaszép képeivel

Nem is olyan távoli múltban még falak csak a várakat, a köröttük épült városokat, meg a főúri birtokok egyes területeit védte a török meg más portyázni és rabolni induló zsiványbanda ellen. A vár körül, meg a vidéken, falvakban, szállásokon és tanyákon élő köznép kertecskéit, konyhai terményeit csupán sövény, vagy karókból álló tákolmány őrizte, ha őrizte, az őzek, nyulak és más illetéktelen állatok legelése ellen. Kutyáink ezeken a területhatárokat jelző alkalmatosságokon át úgy jártak-keltek, ahogy nekik tetszett, nem volt ezzel senkinek baja. Hivatalból is jelen lehettek a falu területén, dolguk, feladatuk, munkájuk volt. Bár a vadállomány védelmében, ha ember nélkül maradtak ott a nyájjal, koloncot kellett hordaniuk. Hatalmas területeken mozogtak, mindig új és új dolgokkal találkoztak, gazdájuk értékelte tevékenységüket, és a kutya-csajokból sem volt hiány.

A magyar fajtájú, eleink által használt porta- és háziállat-csorda-, nyájőrző kutyáink nem is jelentettek komoly harapásveszélyt arra, aki a közterületen járt. Sőt, ha a portára illetéktelen tévedt, az eb akkor se harapott, hanem jelezte gazdáinak, hogy “jött valaki, jött valaki!”, és ott tartotta az idegent, míg az ember, a falka vezére oda nem ment, meg nem nézte, ki az, és mi a szándéka. Legendák szólnak még ma is vidéken egy-egy kuvaszról, komondorról, puliról, aki beengedett bárkit, de ki senkit sem. Abban a kultúrában az ebnek nem kellett intézkedni, nem kellett egyedül megvédenie a birtokot, mert régebbi életformáink nagycsaládos együttélést tettek lehetővé, illetve ezt követelte meg a létfenntartás. A házőrző ebnek nem védeni, hanem jelezni kellett, mert mindig tartózkodott otthon valaki, ha más nem, a nagymama.

Az éjszaka, nem dologidőben pedig az utcán járó, a kutyák társasági életét élő ebek senkit sem zavartak, mert nem volt éjszakai műszakba siető, délutániból késő este hazatérni szándékozó gyári munkás. Éjszaka az járt az utcán, aki rosszban sántikált, annak meg a bokáját megcsipdeshette néhány túlbuzgó és unatkozó borzasszőrű…

Aztán modernizálódás útjára indultak a dolgok, idegenek kerültek a faluba, a helyiek távolabbra, a város mellé költöztek, szétestek a nagycsaládok, a fiatalok külön portát rendeztek be maguknak. Az utcán már nem volt helye nappal az ebeknek, de az éjszaka még az övék volt. Sok faluban talán még ma is dívik, hogy a nappali bezárás, megkötés után este tízkor kiengedik az utcára a kutyákat, akik aztán reggel hatkor a porta kapujában várják, hogy beengedjék őket. Az ebek maguk sétáltatják magukat.

Azok a kutyák, akiket munkára, az ember tevékenységeinek szolgálatára tenyésztettek, vagy szelektált a pásztorbot évszázadokon keresztül, köztük az összes magyar fajta eb, azok a kutyák igénylik a mozgást, az újdonságot, az új és új ingereket, az ember által értékelt tennivalókat és miután falka-lények, a többi kutya társaságát is. Ebben a “nappal láncon, éjszaka szabadon” kutyatartási kultúrában elvoltak azok a magyar pásztorebek is, akik bár munkára születtek, de az állatállomány csökkenésével nem jutott számukra feladat.

Elvoltak, mert övék volt az éjszaka, ahol megkergethették a Mari néni tyúkólja felé settenkedő ravaszdit, lepisilhették az árokban hajnalig hortyogó részeges Pista csizmáját, a falu határában más település felé irányíthatták az éjszakai táborhelyet kereső teknővájó Gazsit és népes familiáját, s verekedhettek a hódolók hadát fogadó kutya-hölgyek kegyeiért.

Később már rossz arcú idegenek is jártak-keltek a településen. Olyan népek is, akiket, bár nem tettek semmit a helyiek ellen, de divat volt gyűlölni. A családok sokszor egy generációra szűkültek, vagy csak a szülőkre és a gyerekekre, aki nappal dolgoztak, iskolába jártak, és üres volt a porta sok-sok órán keresztül.

Már hiába jelzett a pásztoreb, hogy “jött valaki, jött valaki”, nem volt senki Ember-vezér, aki megmondhatta volna, jöhet vagy nem jöhet, jószándékú vagy sem a belülre került idegen. Olyan kutya kellett hát, aki egyedül is intézkedik a behatoló ügyében, olyan kerítés, hogy kevesen hatolhassanak be, és az idegent egyedül ártalmatlanná tévő őrző-védő munkakutya ne mehessen közterületre, mert ott is vérében van, hogy érvényesítheti fogait és vélt jogait.

A nappal és sokszor éjszaka is ember nélküli, védendő ingatlanok olyan munkakutya-fajták házőrzővé és hobbi-kutyává válását segítette elő, akik bizony harapnak, fogják fajtajellegként a csibészt és sok magyar kutyától is elvárták, megtanították nekik a foggal őrzést. Nem szelektálták már őket a hangadásra és a nem-harapásra. Az üres, de értékkel teli házat védeni kellett. Élő, ugató és harapó biztonsági rendszerrel.

A falu közösségének kutyákra vonatkozó közmegállapodása, a közterületen elvárt eb és gazdi viselkedési norma is megváltozott. A komolyabb őrzésre szelektált és tenyésztett kutyák, a kevéssé szocializált, esetleg harapóssá váló pásztorkutyák, ha kijutottak a közterületre, problémákat okoztak. A kutyatulajdonosoktól azt várták el a közösség tagjai, hogy tartsák bent az ebüket a portán. Az állat-közeli életforma megszűnése, a kutyákkal való bánásmód szabályainak nem tanítása a fiatalabb generációknak és a harapással őrző ebek okozta esetleges balesetek a kutyától, mint vadállattól való félelmet indukáltak egyes érzékenyebb emberekben. Már egy szabadon sétáló kutya látványától megrémülnek és izzadni kezdenek egyes polgártársaink.

Így a közösségi igazgatás, a város, a falu önkormányzata kimondta: kutyát, érts ezalatt fenevadat,  csak vezetéken lehessen vezetni közterületen. Sőt, hogy még a legjámborabbnak se legyen lehetősége harapni, még a tojást is fogai között megtartó vadászkutya se tudjon, azt hívén, hogy a szájkosár látványa megnyugtatja a kutya-fenevadtól rettegőket, pórázt és a nem öleb-méretű jószágoknak szájkosarat kötelezővé tevő ebrendeleteket alkottak. A hivatallá vált közigazgatás a kutyát a közösség elismert tagjának státuszából száműzte a portákra. A szabad munkakutya-létből a stresszel teli kerítés mögötti rabságba. Nincs kint eb, nincs probléma, ismert hivatali mentalitás.

Becsuktuk az ebeket, s rácsuktuk az ajtót a problémával a gazdára. Az ingatlanját féltő, a kutyával való együttélést sohase tanuló, bár jó szándékú gazda olyan kutyát szeretett volna, aki keveset ugat, mert akkor tudnak ők és a szomszédok is aludni, aki valahogy csendben, talán torkon ragadva a betörőt, azért megvédi a házat. Aki családi kutya, vagyis nem ugrál föl a gyerek barátaira, ha ötven fehér blúzos kisasszony rohangál a kertben, és nem harap, ha a visítozással az idegeire mennek, ha rálépnek a lábára. És természetesen, olyat, aki elvan magában a kerítés mögött, mert a családért a Gazda sokat dolgozik, nem ér rá még a kutya igényeivel is törődni, örüljön, hogy jó meleg ólja van és mindig kap kaját.

Magyar kutyáink nagy része a hatalmas tágas mező, a sok mozgás, az új meg új szagok és helyek, a kutya-haverok meg a gazda és barátai által elismert kutya-teljesítmény önbizalmából egy párszáz négyszögölnyi, unalomig ismert bokrú és vakondokú zárt helyen találta magát. Izmai igényelték a szaladást, rohant körbe hát a háló mellett, kitaposva az Asszony féltett virágait. Idegei igényelték a változatos környezetet, alakított hát rajta, tankcsapdákat ásott és egyéni dizájnt adott az örökzöldeknek. A kutya-haverok szaglászása helyett be kellett érnie a hangjukkal, hosszas beszélgetést folytat hát velük éjszakánként. Munka nincs, dicséret is alig, mert valamit egész nap tennie kell, mert tett az összes őse, és mert nincs mit értelmeset, megbecsülendőt tenni, sose tesz jót.

Munkakutyánkban gyűlik a feszültség. A stressz betegít. Viselkedés-zavart, agressziót okoz, harapdálást vizsláknál is, ha nem élheti ki a kutya, amire teremtetett. Szerencsés az az eb, aki észreveszi, ha nyitva maradt a kapu, meg tud lógni egy jó kis rohangálásra, szaglászásra.

A vasfüggöny lebontásával a nyugati állattartási módi is szivárogni kezdett errefele. Hogy ott kint az ebek bemehetnek étterembe, szállodákba. Hogy nem élő riasztórendszerek, hanem társ-állatok. Hogy nem városi flanc a kutyasétáltatás.

Ma még Mónikának azt mondják a szomszédai egy Bács-Kiskun megyei településen, ha kutyáját pórázon vezetve járkál a faluban, hogy nem fáradtál el eléggé a munkahelyeden? Nincs elég dolgod otthon?

Székesfehérvár szélső utcájában csendháborítás miatti feljelentéssel fenyegetőztek a szomszédok, amikor egy erdélyi kopó gazda elsétált a feszültségtől és irigységtől ugató szomszéd ebek előtt az utcán kutyájával reggel meg este.

Bezártuk és a munkájuktól megfosztottuk a kutyákat, közük a szabad magyar kutyákat, és nem adtunk semmit cserébe.

Az erdőt mesterséges szarvas- és őz-hízlaldává változtattuk, ahol olyan komoly kárt okoz egy pointer azzal, hogy meghajt egy fácánt, amely az orra előtt felrepül, hogy ezért helyben kilövésre ítélik az ebet.
Igen, néhány mudi és pumi tulajdonos terelési próbákra viszi kedvencét. Néhány magyar vizsla és erdélyi kopó a sok közül vadászik, kirándul sportos tulajdonosával. De a munkavizsgás szülőktől származó, sportolói mentalitást öröklő vizsla vonyít nagy kertben is tehetetlenségében, ha erdő szagát hozza a szél.

Marhacsordát a pusztán átkísérő ősei vágyaival küzdő mudi lába moccan ütemre a villanypásztorral átmászhatatlanná tett kerítés mögött, ha egy kóbor girhes fajtárs elüget a ház előtt.

Lehet négy méter a lánc három helyett. Lehet állatorvosi kontrollal vigyázott kutya-vemhesség, ha azt nem adjuk meg kutyáinknak, amire születtek, amiért mellénk szegődtek. Ha bezárjuk és korlátozzuk őket ahelyett, hogy segítenénk őket és gazdájukat, hogy a valaha szabad kutyákból modern, közösségben élő, emberrel és állattal harmonikusan kijövő társ-állattá váljanak.

A városokban, ahol nem lehet a bérházakban élő kedvenceket saját kerítés mögé száműzni, épülnek kutyafuttatók. De számtalan esetben nem kutyás tervezőkkel csináltatnak csicsás, drága, de húsz centis, a kutyák szabadon engedésére alkalmatlan kerítésű vagy kicsi falból álló létesítményeket. Szegeden például nincs kerítés a kutyasétáltatásra kijelölt gát-területeken, így a rendeletalkotók kötelezik az ott pórázról elengedett ebekre is a szájkosarat.

Dombóváron a kedvenceddel csak az otthonodtól a futtató irányába, meg vissza sétálhatsz, nem ám össze-vissza csak úgy a városban! Kérdés az, hogy a közterület-felügyelő ellenőrzi majd a személyidben a lakcímedet?

Nem tudnak annyi közterületfelügyelőt állítani, hogy majd minden fővárosi kerületben kötelező szájkosarat, a kutyák számára minden séta elejétől a végéig viselve igen kellemetlen, és a kutya-kutya kapcsolatokat gátoló eszközt feltegyék a valóban nem vad kutyákra a gazdák. De megoldás az, hogy újabb betarthatatlan rendeletet hozunk? Megoldás az, hogy a betarthatatlan rendeletek be nem tartását elnézzük?

Nem lenne minden félnek jobb, és humánusabb, európaibb, ha a kutyák magán-portákra való száműzetése, a közterületi szájkosár-kötelezettség helyett a kulturált viselkedésű, engedelmes, tanult, vagyis a kísérőkutya-vizsgás ebek számának gyarapodását támogatnák az önkormányzatok? Nem lenne hagyományőrzőbb, ha nem csak a városban, hanem a falvak szélén is épülnének jó nagy, osztott terű kutyafuttatók, ott, ahol valaha, a szabad magyar munkakutya-világban úgyis találkoztak az ebek. És szerveznénk ott kutyás rendezvényeket, gyerek-kutya versenyeket? Ha az agresszív, harapós, szökős ebek gazdáját a kutya igényeinek kielégítésére köteleznék, beleértve a futtató használatát is? Sőt, amíg nincs kész a futtató, annak építésében való segítésre kötelezzük először! Az esti közös kutyás séta a falvakban is csökkentené a kerítés mellett őrjöngő állatok feszültségét, nem beszélve ennek az emberekre gyakorolt kedvező népegészségügyi hatásáról.

Csökkenőben van a kutyalétszám Magyarországon, veszélyeztetettek Nemzeti Kincseink, a magyar kutyák. Eredeti munkájukra alig van igény. Eredeti képességeik, munkabírásuk megőrzése a fajta megőrzésének feltétele. De hogy őrizzük meg az erdélyi kopó kitartását, a pumi fáradhatatlan, reggeltől estig végzett nyáj-körüli keríteni tudását az állomány hobbi kutyaként való bezárásával?

Azt gondolom, ideje a tanult, képzett, alapvizsgán bizonyított kutyáknak legalább a fenevadként való bezárás, korlátozás helyett közösségi, önkormányzati segítséget, lehetőségeket adni. Hiszen a magyar munkakutyák munkaképességének, munkakedvének megőrzése nem képzelhető el bármekkora, de zárt kertekben, nem képzelhető el a kutyázás egészét érintő össznépi szemléletváltás nélkül.


One Comment

  1. # Leidl Andrea on január 3rd, 2011

    Szia, Rita,
    nagyon egyetértek veled, nemcsak magyar fajtákra vonatkozóan!
    minden jót, boldog új évet kívánok neked és kutyáidnak,
    Andi


Your Comment

You can use these tags:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>