A kivágott ősfenyves és az ent-bükkök határán egy vaddisznókoca meg malacai riadtak meg lépteinktől, s indultak meg előttünk nyugodtabb helyet keresni a gerincen.  A sok, furcsán különböző  méretű és szőrhosszúságú malacok közül több jócskán lemaradt anyjától, s figyeltük a kopókat, észreveszik-e őket szemre, tőlünk vagy ötven méterre.

Remete a flexen ment volna utánuk, de nem engedtük. Piszti nézte, de nem tudta, mi az. Végül még jobban lemaradva egy süldőke, már nem csíkosan, rendes vaddisznó-borzasan, de kis súlyban, jó száz méterrel elmaradva a családtól, a legvégén szaladt volna utánuk, kereste az anyját, végül szembefordult velünk az úton. Belenézett a vele szemben szintén ledermedt Piszti szemébe, majd felvinnyogott, s sarkon fordulva menekülni kezdett. Na ez már Pisztáciát is kizökkentette, s jó kopóhanggal egész a patakig hajtotta a malackát. Hogy ott mi történt, nem tudjuk, Piszti vizes lábbal, de boldog vigyorral, lihegve jött vissza vagy tíz perc múlva.

Sajnos, a fényképező memóriája megtelt, így képek nem készültek a malacokról, de ezen már el sem csodálkoztam, így szokott sikerülni:)

Pisztáciát várva folyamatosan figyeltünk arra, amerre a koca távozott a többi malaccal, s figyeltük Remetét, nem jelez-e, mert ha visszajönne a koca elhajtott gyermekéért, kénytelenek lennénk a Remetét is, lesz ami lesz, ráengedni. De nem jött vissza. Pisztácia igen, s míg tovább indultunk, azon morfondíroztunk, a gyönge disznócska megtalálja-e még ma anyját…

A malac-közjáték után visszanéztünk a kivágott ős-fenyves után maradt csonkokra, a maradék pár árva fenyőre, s megállapítottuk, erre továbbra sem jövünk, kiábrándító a halott, gazos, sáros táj. Ki tudja, mi lesz, mikor és mit telepítenek helyére, mikor válik élvezhető élménnyé ez az útvonal…

Kékestetőre felérve, felültettük a kopókat a csúcs-kőre, de nem sikerült a kijelző nélküli gépből törölni, így a kutya-pózolást lekattintani,  így ennek a túrának is hiányos a kép-dokumentációja:)

A kedvenc éttermünkben megettük a finom gyümölcslevest, megittuk a kapucsinót, a kopók megmelegedtek az asztal mellett fekve, és indultunk vissza a Mátrafüreden parkoló autóhoz.

Mátrafüred fele szintén az egyik legrövidebb utat választottuk, a sípálya mellett induló sárga csíkot Mátraháza felé, majd onnan a kedvenc piros csíkkal jelzett útvonalunkon a Kálló-völgyön keresztül.

A visszaúton nem volt semmi hajtani való a kopóknak, csak nyomozni való disznó-túrás és csapa. Szép volt a táj és az időjárás, épp világosban értünk le, kellemesen elfáradva, a mátrafüredi parkolóba.

A túra több tanulsággal szolgált számunkra a velünk kiránduló kopókat illetően: Pisztácia nyolc hónaposan már hajt, érdekli a disznó, és nyomkövetésből érettnek bizonyult, mert szépen visszatalált hozzánk a saját nyomán. Ritka is meg volt veszve a vad-szagokért, de még hat hónaposan nem mert elszakadni tőlünk. A stresszhelyzetben, amikor is ment volna nagyon a Piszti után, de nem mert, csuda aranyosan énekelt bánatában.

S tanulság az is, hogy nagyon fontos a fiatal kopókat kirándulni vinni hat hónapos kora előtt és utána is, mert Maskara és Remete úgy szökik, hogy vissza se néz, és messzire megy, míg a többi kutyánk, ha nincs hajtani való, azért viszonylag hamar visszajön. Ez annak köszönhető, hogy jöttek velünk hat hónapos koruk előtt is kirándulni, meg Gödöllőn az esti sétákra, s megtanulták a becsatlakozást menet közben hozzánk.

Remete még csak a tanyán felnőve, Pestre szolgálatba csak hat hónapos kora után hordva, nem jött korán szabadon sétálni.

Maskara meg azért nem, mert hiperaktív, az agyamra menő kölyökként egyszerűen nem mertem kedvesem gödöllői lakásának állagát kockáztatni miatta. Ennek ára a messzire menése és a szinte visszahívhatatlansága lett. Utólag azt gondolom, rossz döntés volt.